Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Dobos László: Az öreg
— Az ember ilyen, mint én vagyok, lányom. — Nemcsak ilyen, apa. — Bántanak? — Nem fogadták el a munkámat. Visszadobták. — S most mit tesznek veled? — Nem tudom, hogy végződik. Eddig kíséri csak az öregember, a kérdezés küszöbéig, tovább nem megy, mintha érezné a közeli tapintható veszélyt. De mindennap mondja intelmeit: azt kell becsülni, lányom, ami van. A magasság csábító, tudjuk, de ha az alacsonyabb ág biztosabb, azon kell maradni, fölfelé a lejtőn csak akkor, ha nem fúj szembe a szél. Messzire nézve hallgat a fiatalasszony, nem szól többet magáról, tudja, ez az út nem vezet tovább; az öregember kezében nincs több, csak saját életének példája. Ezt kínálja; veszély esetére a meghúzódást. „Ahol most vagyok, kudarc? Zsákutca? Vagy ezek kezdete?” — marja magát. Bizottság elé hívják, módosítana elgondolásain: nem vállalunk felelősséget, menekülünk a felelősség elől: mindenki megbízatása arányában felelős; mindenkit felelősségre kell vonni azért, amit tesz — nyilvánosan . .. Papírok mögé bújunk a felelősség elől. .. — Istmétli önmagát — állítják meg —, abszolutizál, irreális. — Ez a véleményem. — Szubjektivizmus, elfogult szubjektivizmus ... Felszólítják: felelősségérzetét bizonyítsa saját életével. — Gondterhelt vagy — mondogatja neki az öreg. — Semmi. — Bizonyítson: határozza meg felettese felelősségét, munkatársai iránti felelősségét, szülei, barátai, hazája iránti felelősségét... Konkrétan, hogyan csinálná maga? így indul el a körforgás. Néha van olyan érzése, a szavak fordulójában jó lenne leülni az öreghez: nem teszi. „Ha valóban beavatnám gondjaimba, hasonulnék hozzá, egy padra kerülnénk. Ezt nem. Kárörömmel venné, ha megosztanám vele sikertelenségemet ..Előremenekülni, ez a szó jön hirtelen a szájára, előremenekülni. Tanulnia kell még, tapasztalatlan — mondják felette az ítéletet. Lassan megindul a szolyannnai rokonok látogatása is. Az öregember politizálni akar velük; „akkor, amikor én”, így kezdi mondatait, a valamikori időt akarja jelenné tenni, visszaolvasni, kinagyítani a maga ott töltött idejét. A vendégek nem erre válaszolnak, a maguk életének gondjait mondják, azt, ami van. A napok terhét. „Nem hasonlítanak előző önmagukra, távoli lettem számukra.” Orosz szokás szerint apró ajándékokat hoznak, szép tornyú üvegeket sokféle kölnivel, csillagos lámpákat, fafaragványokat, vodkát. Ügy rakják és akkor, hogy jól lássa az öregember is, tőle várják a viszonzó segítséget. Nekimondják panaszaikat, s papírra írt megbízatásaikat. Nem múlik karácsony vagy nyár, hogy ne jönnének rokonok egyesével, sorban vagy csoportosan. „Sohasem voltunk ilyen jó családi szeretetben”, mosolyog fölöttük, ,,gazdag nagybácsinak néznek.” Feleségével az öregember is elmegy Szolyannára, telve kimondatlan belső izgalommal: újra látni az öröm és a keserűség helyeit, a megszakított élet helyeit. Illesztenék egymáshoz a valamikori csoportképek darabjait, nem állnak össze sehogy sem. Minden más. Elfordult az óriási színpad, a kis, szűk
