Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Dobos László: Az öreg

Kényelem, ezt kapta cserébe eddigi életéért. „Amit magamban hoztam, az csonka kéz, nem kell senkinek.” Kertet, tágas udvart hagyott ott a város utcáiért. Aránytalannak érzi a cserét. „Észre sem veszem, és majd leáztatják rólam függetlenségem nyomait is ...”

„Nem szerintem megy az élet”, panaszolja magának. „Én azt hittem, itt mindent megbeszélünk, este vagy reggel megkérdik tőlem, miként rendezzük a következő napot. Apáméknál ez így volt, nagy fiainak is ő mondta a teendők sorát, később eszerint tettem én is. Itt fekhetek, kelhetek.”

Hólapátot keresett a boltokban, könnyűt és szélesen fogót. Amit kínáltak neki, azt kicsinyellte. Végül egy nagy öblű szeneslapátot talált, ezt festette pirosra. Ekkor nyugodott meg először városba költözése óta: a megszokott reggeli hangulat, az ismert mozdulatok, a hólapátolás ritmusa. Lapát, aztán seprű; letisztította a szomszéd bejárót is. Mosolygott magában, ahogy a szél arcába csapta a havat.

Szatyros asszonyok nyitják a reggelt, velük ismerkedik elsőként: kedvesen köszönteni a havat lapátoló öreget, az ágy melegét lehelve arcába. Hatkor nyit az élelmiszerbolt, ők az első vásárlók: kisgyerekes anyák vagy lusta férfiak feleségei.

„Mosolyognak rám”, szépíti magának a reggelt.

Társai csak év múltán kerülnek, két öregasszony. Az egyik Árvából, a másik Homonna mellől; a telet töltik itt csupán, tavasszal, ha maradna bennük erő, mennének vissza. Özvegykedni, zöldséget vetni és várni.

Magyarul viszonozza köszönésüket, így adja tudtul magát. Néhány nap múlva meg is szokják: havas reggeleken előtűnik egy bajszos, kucsmás ember, aki megtisztítja lábuk előtt az utat.

„Dicsértessék”, köszön nekik előre; Gospodin, pomiluj a válasz. Templomjárók, ráncos szájuk már itt elkezdi az imát. „Az öregség mindenütt nehéz”, mondaná, de nem akar áhítatukba szólni. Örül a sokat látott hajnali képnek: öregasszonyok a hóban. Valahol félúton éri őket a harangszó. Kérdezték már tőle többször is: maga nem jár az Istenhez? Nem beszél róla senkinek, ám néha megremeg lelkében a gondolat: öregségemre nem kellene-e Istenhez társulnom?

Álldogálva az ablakban, jólesik hallania a harangozást. Az idő szavát. Nyolcvanegy év: megszámlálhatatlan harangozás; ünnepekre és halottakért. Ezt érzi most a harangbongásban, s hogy ilyen volt élete minden reggele.

— Nem így, apa, ne így vesse az ágyát — szólítja meg a menye —, a paplant ne keresztbe, hosszában hajtsa össze, szimmetrikusan.

Az öreg fülében elnémulnak a harangok.

Amíg hull a hó, mosolyosak a napjai, fehér úton mendegél bele a gyermekkorba, vissza az őrház apró ablakaihoz: öten születtek a vasút széli magányban.

,,Feri testvérem ment el a leghamarább. Fürge, igyekvő ember volt, elkezdett három szakmát is: kádár, szíjgyártó, sofőrség. Katonaként autózott a Donig, onnan meg az örökkévalóságba.”

Ha megroggyan a hó, elkomorul, s leveleket kezd írni. „Talán ez az utolsó menedék, a levélírás”, kesereg fanyarul. Mielőtt íráshoz kezd, hátradől az időben. Legmesszebb az őrház van: három pár sín, a két szélső kitérő, négy váltó, két jelző és egy sorompó. Arra jár a budapest—lembergi gyors is.

Anna húga egy gépészhez ment férjhez, aki a cseh világgal került Szolyan- nára, harmincban, a nagy nyomor idején. Az öregember nem szerette cseh sógorát. Könnyelműnek tartotta. Lojzo a söröspohár mellől mosolygott le min