Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - HOLNAP - Juhász R. József: Adalékok egy évfordulón

Tsúszó elképesztő következetességgel tartotta magát elgondolásaihoz. Ezért nem is tudhatunk róla többet — mint hogy: lehetett. „Tsúszó nem volt” — írta, tanúsítva ezzel, hogy a Csend nem más, mint a Kétség, amelynek hiánya elkerülhetetlenül maffió- zussá teszi a lelket. Tsúszó nem volt — ahogy mi sem. Ne áltassuk magunkat az eszté­tikai hitelességgel, amikor Tsúszó létjogosultsága ontológiai. F. G. ADALÉKOK EGY ÉVFORDULÓN LJ szemügyre vesszük a két világ- n O háború közti csehszlovákiai ma­gyar irodalom termését, és megvizsgáljuk, milyen hatással voltak az abban az idő­ben létrejött művek (függetlenül írójuk­tól) a következő nemzedékekre, meglepő dolgokat tapasztalhatunk. Többek közt az is kiderül, hogy a kötettel (vagy kötetek­kel) rendelkező költőink — csak a köl­tészetet véve figyelembe — sokkal kevés­bé alakították irodalmunk arculatát, mint a kor „várományosai”. Sőt ha szigorú aka­rok lenni, fékezték a kibontakozást. Itt meg kell jegyeznem, hogy egyedüli vi­szonyítási alapnak a magyar költészetet tekintem. A terjedelem szűkössége miatt csak egy-két vonatkozását fejtem ki e problémának. Példaként említeném a 80 esztendeje született Tsúszó Sándor mun­kásságát, aki egyike a csehszlovákiai ma­gyar irodalom — MINT OLYAN — nagy­hatású költőinek. Utalásokból és levéltári dokumentumok­ból tudjuk (lásd Effer Károly levelét Tsú­szó Sándorhoz, UK Kézirattár L-2189, va­lamint Tsúszó Sándor levelét Fábry Zol­tánhoz, uo. L-2018), hogy szociológiával és filológiával is foglalkozott. Most költésze­tének azt a síkját vizsgálom, melyet az első világháború borzalmai, valamint a születő csehszlovákiai magyar kisebbség ellentmondásai ihlettek. Ebből az időszakból (1926—1930) szár­mazó versei a gyermeki fejjel átélt borzal­makat jelenítik meg. Az avantgárd túl­érett, bomló korszakának bizonyos érte­lemben letisztult stílásáról, valamint a népből származó és ezt elsősorban nyelvi örökségként megjelenítő verselés sajátos; keverékéről van szó. Az előbbire jó példa az a híres, kéziratban maradt vers, mely­ben a 20-as évek nagy költészeti divatját, a kitakarásos módszerrel sejtelmessé sze­lídített „szöveget” használja fel formai keretként, és tölti meg a szövegkörnyezet­től mentes, egyedülálló szavak lüktető di­namikájával. Az utóbbi stílusjegyre első­sorban szövegtöredékekből következtethe­tünk, illetve abból a néhány versből, amely nyomtatásban megjelent (Vörös Hajnal 1. évf. 13. sz. 11. 1., Gazdasági Újság irod. melléklete 7. évf. 3. sz. 27. 1., de minde­nekelőtt a Mennyi Miioszt c. versére gon­dolok, amely az egyetlen számot megért ARC periodikában 1929. májusában jelent meg). A szórványosan publikáló Tsúszó Sán­dor munkásságáról nincs még átfogó ké­pünk, de feltételezem, hogy levelezésben állt a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalom minden jelentős alakjá­val, elsősorban a fiatal tollforgatókkal. Ez a feltételezés több oldalról is valószínűsít­hető. 1. A kor alkotóinak jelentős részé­nél fellelhetők Tsúszó jellegzetes motívu­mai; 2. az eddig előkerült levelekből (je­lentős részük feltehetően lappang) szinte sugárzik az az erő, mellyel hatalmába tu­dott keríteni mindenkit. Tsúszó nagyon ügyelt arra, hogy levelei, illetve versei és szépirodalmi művei közt szinte felismer- hetetlen legyen a különbség. Levelei való­ságos csemegék. Életében és költészetében az 1929-es esztendő jelentős változást hozott. Megis­merkedett Füst Milánnal, akivel rövid időn JUHÁSZ R. JÓZSEF

Next

/
Oldalképek
Tartalom