Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: A naszraji remete ismeretlen verse
HOLNAP XXIII. LEVÉL (RÉSZLET A FÉLÚTON C. BEFEJEZETLEN KISREGÉNYBŐL) ... Egyedül ülök a szobámban. Székemben perceg a szú. Tagoltan, mintha beszélne valakihez. Időnként elhallgat, talán válaszra vár. A szobámban van, velem, és mégis egyedül. Szeretnék visszapercegni neki, de nem tudom úgy szerelemre csücsöríteni a szám, hogy megérthetne. Görcs áll gégémbe, amikor az ő hangján akarok megszólalni vigasztalásképpen. Megfagynak agyamban a gondolatok, hiszen most csak önnön vigasztalódásomért könyörgök. Bárkitől vigaszt várok, aki rám nyitván az ajtót őszintén rám néz. Bárkitől, aki megteszi a gesztust, hogy a nevemen szólít. Bezáródtam magányomba. A szobába, ahol az ajtók úgy illeszkednek intarziás kereteikbe, ahogy fejemen varrataikkal a koponyacsontok. S az üstökömbe szorult chaotikus gondolatok úgy tépik egymást, mint szobámban, éjjeli zivatarban a nyitva felejtett ablakom takaró plüssfüg- gönyök. Észlelhetetlen fuvallat sodorja el tőlem magányom egyetlen tanúját: ezt a tétován percegő szút is. Belerágja magát a glanzolt támlába. Mintha bele akarna fulladni. Eltemetkezik ő is szomorú szemem elől. Oly magányosnak érzem magam, hogy purgatórium szájaként tátong előttem a sifon sötét kvádere, s azon kapom magam, hogy szobámból lappangva szökdösnek a tárgyak, sírni- valóan sivárrá változtatva környezetem. S mikor egy gyertyacsonk mellett virrasztóként gyülekeznek gondolataim, kietlen pusztaságot találnak körülöttem. Agyamból kizakatolnak a harmadosztályú szerelvény utolsó szilánkjai is. Phantomként szárnyalva az eredeti után. Tétován az emlékeinket keresem. Hisz annyi mindenbe fogtunk volt bele régebben. De azóta sok minden megváltozott. Egy férfi jött, s leszerelte a nyári napot. A helyét világoskék festékkel kente le. A napot vagonba rakta, s elvitte. Attól kezdve életemben szürkület lett. Előrenyújtott kézzel jártam. Az utcán gáznemű testekre öltött ruhák sétafikáltak. Arcukat csak sejthettem. Némaságában volt vádló a vállak közötti, fejfedők alatti üresség. Hittem, nem láthatnak meg, tudtam, szavamat sem érthetik. De egyikük megszólított. Sálat kötött a nyakamba. Láttam; ruhája ráca, hajlata izgató. Azt reméltem, vigasztalódásomra rendeltetett. Csókját várván éhes lettem tapintására. S az izgató ruhája olvadt, mint remegő karomban szerelmem. A földön hevert már valamennyi. Bimbófakasztó őszinteséggel nyúltam felé. De érintésemre higanybálványként tört össze. Mint jégpáncél rianáskor, melyen mezítelen talppal alázkodtam elé. Megsimogattam a sálam, melyet egy morvaországi kiránduláson kötöttél nyakamba. Űjra látom azt a lüktető erdőt, újra hallom susogásán, hogy millió ágkarjával ölelne egyszerre, szerelmes dalt búgna fülembe, mint Te. Most szeretném összébb húzni nyakamon e fariezusi stólát. Hogy többé sohse fázzam. Előttem, az asztalon terítő. Egyszerű, hétköznapi. Vörösbor- és kávéfoltos. Dohányillatú, mint leheleted. A terítő közepén és szélén minták. Egyszerű, fekete minták. Száz és száz kereszt mintája. Gyökeret vert beléjük az antik váza. Erekkel átszőtt phallosként terpeszkedik a terítő közepén. Elbűvölő, megbonthatatlan harmónia. El tudom képzelni rózsákkal, mint ama gyönyörű reichenbergi nyarat. Kövér, levéltetves rózsákkal. EmlékTSÚSZÓ SÁNDOR
