Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: A naszraji remete ismeretlen verse
HOLNAP verskompozíció legmaradandóbb értéket képviselő részei közé, józan meggondolásból azonban mégis úgy döntöttünk, ez a részlet a legalkalmasabb a Tsúszó-jelen- ségnek mint olyannak az illusztrálására. A Ségi család (Részlet] A valamikor maki ki tudja ma ki? A Ségi család nemzeti apró pólyán tő s gyökér. Valamikor kor rág rajt, ki ma tudja ki ugrált valaha makogva — én mondom: tört én s elmén ... Kivagyi vagyok-e, vagy csak már kivagyok? Okkal! De ok tán a vacak oktán, hol a svung csak kacat? Kérdve-kérve esztelen mélységbe esek, bár gyér a bér. S babért kapok babért.. . Nyersen ülök a nyárson, botot pukálok. Nyelvemet öltözöm, s beléje öltözöm: jus murmurandi — telefín gót kandli — 5 te mondod: kerg e rím?! (1930) Figyeljük meg, milyen mélyről buggyannak föl Tsúszóból a sorok, hogy a szabad asszociációk szárnyán már-már légneművé váltan, irdatlan messzeségbe szánjanak: „Nyersen ülök a nyárson”. Tsúszó a nép költője. Hetykén, rusztikusán, életerősen, keményen viselkedik, még ha éppen karóba húzzák is. Nem nyeglén, fogát szívogatva, biggyesztve ül, hanem „nyersen” és magabiztosan, népe — a rossz patetizmustól végsőkig megcsömör- löttek — plebejus indulatú szószólójaként. Itt kell fényt derítenünk a vers egy rejtett analógiájára, s az abból levezethető tartalmi háttérre. Tsúszó, mint utána sokan, a családban látta népe — a fönt említettek — sanyarú sorsának legelemibb kifejeződését, s ezért az orvoslás lehetséges alanyát is ebben a legkisebb társadalmi egységben kereste. Később, magyarországi viszonyok között, Juhász Ferenc A Sántha család című hosszú versében Tsúszó példáját követve egy „beszélő névvel” felruházott család sorsát önti — a Tsú- szóéhoz képest ugyan anakronisztikusnak mondható — formába. A párhuzam nyilvánvaló. Tsúszó zseniális látnoki képességét dicséri, hogy húsz évvel Juhász Ferenc versének megjelenése előtt — látva annak dialektikus (!) elkerülhetetlenségét — Sági családdal előre rímel a jövőre. Látásmódja már akkor tökéletesen Ségies, míg Juhász — bár Sánthán — nemzeti marad. Apropó, dialektika! Bár Tsúszó dialektikája a dialektika hagyományaihoz képest szembetűnően világias, s talán közelebb áll a racionalizmushoz, eszmei hovatartozásukról szólva, Tsúszó racionalizmusának a klasszikus dialektika szerint értelmezhető részeit dialektikusakként magyarázhatjuk. Jó példa erre a darwinizmus jegyében született két elgondolkoztató sora: „A valamikori maki ki tudja ma ki?” Mindazonáltal Tsúszó kezében — mint minden igazán tehetséges irodalmár kezében — az akadémikus meghatározások kétélű kardként villognak. Újrafogalmazza a téziseket és azok cáfolatait, míg csak saját megszenvedett világnézetét a legegyszerűbb formában s a lehető legpreg- nánsabban ki nem fejti. Erről tanúskodik a feltörekvő fasizmus korában született szép jelzős szerkezete: „telefín gót kandli”, vagy a mellőzöttség szomorúságát a ba- bitsi alliteráció szintjén szárnyaltató szép szavai, melyek egy kalap alatt az akkor hallatlanul magas bab-áraknak is kiadósán odamondogatnak: „babért kapok babért”. A Tsúszó-rímek s más poétikai regulák boncolását átengedve majdani követőimnek, még egy — s talán a legmélyebb alkotói pszichózis homályába vesző — kérdést vetnék föl, kedvcsinálóként a további kutatások végzői számára. Tsúszó kérdéseiről van sző! Tsúszóről, mint kérdezve gondolkodóról, Tsúszóről, mint kérdezve válaszolóról, s Tsúszóről, mint a „Kérdve-kérve” gyermekes bizalommal, önzetlenül pokolra szálló Tsúszójáról. Tsúszó Sándorral, nemzetiségi irodalmunk méltatlanul elfeledett nagy alakjával kapcsolatban még sok kérdés áll megválaszolatlanul. Az eltékozolt évek örökségeként reánk zúduló hiányosságokat (noha remélhetőleg az irodalomelmélet művelői körében is kibontakozik a régóta esedékes
