Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - HOLNAP - Tóth Károly: Tsúszó Sándor mint irodalomtörténeti tény
HOLNAP (Gondolatok Tsúszó Sándor születésének 80 évfordulóján) É letpálya? Aligha nevezehető annak. Csonka, befejezetlen, torzó, amolyan közép-európai; csupa sejtés, meglátás, megérzés — és a többi: meg nem értettség, egyedüllét, koraiság, kitaszítottság, nem idevalóság, kirekesztettség, elzárkózás és persze elfele- dettség. Mindennapi sors, mégis kiváltságos, olyan, ami csak kiválasztottakat illet meg, ha vállalni merik. Itt van előttem egy fénykép, az egyetlen, amely róla készült: az arc mindennapi, egy hétköznapi férfiarc, valahol az utcán, talán Pozsonyban, a férfi épp az úton készül átmenni, a kép, lehet, nem is róla készült, tán csak a véletlen műve volt a felvétel, elkattant a fényképezőgép, s ő éppen akkor lépett a képbe. A kontúrok kivehetetlenek, az arc mégis parázsló, szinte égeti a papírt. Megismételhetetlen pillanat: egy ember, akinek nincs eltitkolnivalója, akinek nincs megmutatnivalója. Az arc mégis csupa félelem, remegés, vibrálás. Minden ilyen véletlenen múlik. Állítsd meg őt az utcán, s kérdezz tőle valamit, csak annyit, hogy „Mennyi az idő?” Remegni kezd majd, tétován ide-oda tekingél, mint akit elvétett a kérdés, s nem tud válaszolni, nem tud megszólalni. Mennyire jellemzi őt ez a kép! Élete utolsó éveiben abbahagyta az írást. Nem visszavonulás volt ez, óh, dehogy (!) — pedig ekkor, mint tudjuk, már dúlt a háború —, elhallgatott, mert ahogy mondogatta: „minden sorommal a költőt ölöm magamban”, vagy ahogy kevéssel előbb egyik esszéjében írta: „Minden szó hiábavaló, csak fecsegés, nem jutsz vele messzire, önmagad akarod (meg)magyarázni? — Nevetséges! De másokkal is hiába teszed (...) minden magyarázatod tőrdöfés az élő, lélegző testbe.”1 Persze ezek már a csúcsok, Tsúszó Sándor ennél (vagyis a hallgatásnál) hétköznapibb életre ítéltetett. Mint ismeretes, 1907-ben született, iskoláit szülőfalujában, az akkori Ederden kezdi, és Nitrán fejezi be. Hétéves, amikor kitör a világháború, s alig tíz, amikor a földet először érzi mozdulni a talpa alatt. Ez a föld azután még sokszor mozdul, legtöbbször úgy, hogy már ő az, aki menne, indulna, illetve ment volna, indult volna. Mert hiszen maradt. Hűség volt ez vagy határozatlanság? Talán itt volt meg az a csöppnyi nyugalom, az a szikrányi otthonérzet, ami nélkül — egyesek szerint — nehéz magasba törni; vagy talán itt volt meg benne az a maréknyi gyávaság, megalkuvás, fáradtság, hanyagság, melyet, jól tudta, másutt hiába keresne, mellyel szemben legalább valamennyire valakinek érezhette magát. Egyik gyönyörű esszéjében így vall erről: „Mennyi fáradtságot, ernyedtséget, gyávaságot halmoz fel életében az ember, én, aki alig múltam harminckét éves, már hetvenévesnek érzem magam, hogyan is képzelhetném el, mi is leszek 1957-ben?”2 — Van ezekben a sorokban egy nagy adag szerénység, ám hogy mennyire mélyre száll a gondolatban, mutatják a további szavai: „Éhezem, éhezem a gyávaságot, hogyan is maradhatnék ki éppen én, hogyan lehetnék éppen én kivétel e nagy étkű század sorkatonái közötti”3 TSÚSZÓ SÁNDOR MINT IRODALOMTÖRTÉNETI TÉNY TÓTH KÁROLY
