Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - NAPLÓ - Rácz Olivér: Vallomások a műfordítóról
NAPLÓ leplezetlen tisztelettel, mert tudatomban Ivan Olbracht „a” klasszikussá vált modern cseh irodalmat jelentette, csakúgy, mint Wolker, Capek, Nezval, Seifert, Hora vagy Brezina. Természetszerűen a fentiek avatott fordítójának, Zádor Andrásnak a neve is együtt élt a tudatomban velük. Méltán. Huszonhárom éves volt, amikor az első tanulmányai megjelentek. Cseh nyelven — magyar költőkről. De akkor még nem tudtam — lévén suhanc középiskolás és mellesleg az irodalom és az irodalmi kapcsolatok és közeledések megszállottja —, hogy a „Dílo básnika Adyho” (Ady költői életműve/ szerzője, Dénes Endre, és Olbracht (meg a többiek] későbbi fordítója, Zádor András — ugyanaz az író. Azt sem tudtam, hogy amikor majd újra összetalálkozom vele, már a budapesti Csehszlovák Kulturális Központ igazgatója lesz. De azt tudtam, már Dénes Endre néven közölt írásaiból — O Česko—maďarském kulturním sblížení (A cseh—magyar kulturális közeledésről, 1936, Rozhledy, Praha]; A cseh és szlovák költők magyar antológiájáról (Maďarská antalogie českých a slovenských bás- nikű, 1936, Rozhledy, Praha] írott tanulmányaiból — megér ezt em, hogy ha egyszer valaki a legendás emlékű budapesti csehszlovák kulturális attasé, Anton Straka örökébe lép, az Zádor András lesz. Azért, mert Anton Straka örökébe lépni áldozatkészséget, hivatástudatot, elkötelezettséget és az írástudók töretlen hitét jelentette. Azért, mert Dénes Endre—Zádor András azokban a harmincas években vállalta ezt a hivatástudatot és elkötelezettséget, amelyekről az említett évek tudós ismerője és méltatója, Jaroslava Pasiaková így ír: „A harmincas évek magyar irodalmi közvéleménye jelentős mértékben a cseh és szlovák irodalom felé fordul. A feledhetetlen emlékezetű Anton Strakának, a budapesti csehszlovák követség sajtóattaséjának köszönhetően jeles fiatal költők (József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc és mások] kezdik fordítani a cseh és szlovák költészetet, s népszerűsíteni később szóban is a cseh—szlovák—magyar közeledés eszméjét. S ebben az időben — s ugyancsak Anton Straka közvetítő munkájának köszönhetően — a cseh és szlovák művészek személyesen is gyakran megfordultak Pesten. Zenészek, költők és írók (Hora, Závada, E. B. Lukáč, Poniőan stb.] szerepeltek előadóestekkel a magyar fővárosban. S támogatta Straka a pesti szlo vák munkásegylet kulturális tevékenységét is.” (A hidverési kísérletek folyóirata: az APOLLO. Jaroslava Pasiaková Folyamatos múlt című kötetéből, Madách, 1981.] Azért, mert Dénes Endre—Zádor András is ezeknek az éveknek a történéseire figyelt fel, s a gyűlölködés későbbi éveiben is hű maradt vállalt feladatához. Vállalta a stigmákat és a veszélyeket, s bizonyos vagyok benne, hogy ehhez a vállaláshoz Anton Straka mártíromságából is erőt merített. Azért, mert Zádor András több mint fél évszázada Anton Straka eszmei örökségéhez híven és méltón alkot. Cseh nyelvre fordította Ady, Kosztolányi, Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila, Weöres Sándor több költeményét, és magyar nyelvre fordította, a már említetteken kívül, Miroslav Válek, Ján Smrek, Andrej Plávka, E. B. Lukáč, Milan Rúfus, Vojtech Mihálik verseit, és még sorolhatnánk oldalszámra mindazokat az alkotásokat, amelyekkel a cseh és szlovák líra, próza és dráma kincsestárából fáradhatatlanul merítve ő — és felesége, Zádor Margit — ismertette meg a magyar olvasókat. És közben fáradhatatlanul írta és írja a tanulmányokat, méltatásokat, recenziókat, a cseh—szlovák—magyar kulturális, művészeti, irodalmi, kapcsolatok, események örökszép krónikáját. Munkásságát hosszú évtizedek óta éber és bensőséges szakmai figyelem és elismerés kíséri. Méltatói sorában a cseh—szlovák—magyar irodalmi és kul-
