Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - HOLNAP - Tóth Károly: Hamvas Béla: Karnevál

elemzést végez és önkritikát gyakorol, de nemcsak azzal a „nullára állított” módszerrel, mellyel az egzisztencialisták próbálták megragadni az éppen létrejövőt, hanem az „infinitívumra [emberiségre) időzített” önkritikával is, ezek egymást-feltéte- lezéséből születik műfaja, a humorisztika.

Ahhoz, hogy ezt elérje, le kell rombolnia a regény hagyományos eszköztárát. Időről és térről, idősíkok rendszeréről nem lehet szó. Nincs idő, nincs tér — regény van. Le kell rombolni minden akadályt, külső kötöttséget, magát a stílust is. Nem sternei értelemben, hogy stílustalanná váljék a regény (hiszen ez is csak stílus), hanem úgy, hogy ne egyetlen stílushoz igazodjék, ellenkezőleg: mindegyikhez. Mindezek ugyanis kapaszkodókat jelentenek az olvasónak, az írónak pedig olyan kötöttségeket, melyeket maga alkot önmaga ellen.

Mégis, a regény legfontosabb fix pontjai az író-olvasó, 111. író-elbeszélő-olvasó-kriti- kus viszonyulások. Az írónak, ha önmagáról írni akar, e viszonyrendszert is fel kell rúgnia, mindenkit részévé és részesévé kell tennie a regénynek, hiszen „a pácban mindenki benne van”, mindent mozgásba kell lendíteni a regényen belül és kívül, egyetlen archimédeszi pont sem maradhat benne. Ha maradna ilyen, az író becsapná olvasóját, a témához nem illő bizalmaskodásba kezdene vele.

Az író megalkotja az elbeszélőt (Bormester Mihály), aki elmondja a születésével kapcsolatos rejtelmeket, az életét, halálát, s a halála után történteket; őt egy kontraszubjektummal, másik énnel ellenpontozza (ágens spirituel, ügyvivő), akinek az a feladata, hogy lejegyezze Bormester Mihály szavait. Az ügyvivő alaposan belekontárkodik abba a történetbe, melyet már maga Bormester is bevallottan eltorzított, megmásított, kiszínezett formában közöl. E kontárkodása nemcsak abból áll, hogy átírja a szöveget, hanem az elbeszélőt is befolyásolja (nem is eredménytelenül) azáltal, hogy belebeszél, kiegészíti, sőt helyette fűzi tovább a történetet. így „ellenpontozott feszültség” jön létre, mely mögött végképp elmosódik a valóság, ti. az, hogy hogyan is t”rtént minden valójában. A cél, hogy az olvasó ne tudja, sőt meg se próbálja keresni, mi is a valóság, mert valóság nincs! A két alak egy beugratási mechanizmus alanya; mintha azon versengenének, ki tud hihetőbben blöffölni, ráadásul mindezt az olvasó előtt, aki erről még tud is. Az olvasó itt le is tehetné a könyvet — mondja az ügyvivő; ki az a szerencsétlen valaki, aki mindezeket felfogva belemegy e képtelen játékba, s még kedvet érez az olvasáshoz. Természetesen maga az olvasó. Az az olvasó, aki foteljében ülve olvas, és cigarettára gyújt, és kötelességének érzi komolyan venni a könyvben történteket, s éppen ezáltal lesz részesévé az immár háromszorosára fokozott bolondériának. A kritikus pedig egy különös díszpéldánya lesz e társaságnak, ő az, aki mindezekhez még hozzá is szól.

Amikor tehát Bormester Mihály, „a monomániás elbeszélő és fecsegő” meséjébe kezd, az egész egy nagy experimentummá válik, az önmagával azonos, adekvát ember keresésévé, abban a világban, melyben „szatírát nem nehéz írni”, hiszen semmi sem arra használtatik, amire való — legkevésbé az ember. Négyszólamú fúga, vonósnégyes lesz a regény.

De ez mind nem elég. Hamvas vagy Bormester vagy az ügyvivő története csak nagyon kis mértékben azért valótlan, mert a valót meghamisítják, a lényeg az, hogy a valóságról szó sem lehet, hiszen a regény nem történetből, alakokból, jellemekből, értékekből stb. áll, a regény nem más, mint „szó, szó, szó”. Itt bontakozik ki az írás — ha úgy tetszik — elméleti oldala, s tűnik el az utolsó fix pont is, nevezetesen az a hit, hogy e beugratási mechanizmus ellenére vagy éppen annak eredményeképp valahol mégis a valóság lesz tet- tenérhető. A regényben az embernek „dolga csak a szavakkal van” — mondja Hamvas. Szóértékekkel. „Hiszen az irodalom nem egyéb, mint az ember számára forróvá lett szóértékek kidolgozása.” Az irodalom tárgya, világa „nem a kozmosz, nem a társadalom, nem a pszichológia, nem a történet, nem a morál”, nincs egyenlet, nincs probléma, nincs ítélet, nincs következtetés — „egyenlet is szó, ítélet is szó, következtetés is szó (...) Mindig sző”. Maga a név is csak szó. Nincs semmilyen biztosíték arra, hogy pl. Herstail Raimun- dot Herstail Raimundnak hívják, vagy hogy létezett, 111. létezhet ilyen személy. A regényekben szereplő alakok, nevek, tények stb. ellenőrizhetetlenek. Felesleges is áltatnunk magunkat ilyesmivel. Az ügyvivő egy helyen harminc-egynéhány pontban pontos lajstromot készít arról, hol és mennyiben változtatta meg Bormester Mihály szövegét (itt egy vesszőt hagyott el,