Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
— Alszom, és talán ma meghalok ... Különösen érzem magamat... Lehet, hogy meghalok .. . Majd kisvártatva tiltakozik: — Nem. Még nem halhatok meg. Még nem kötöttem különbékét az elmúlással. Hagyja, hogy szemének belső falán megjelenjenek a ’égi képsorok. Ártalmatlan „fényűzés” mostani helyzetében. Hajjaj, mennyit mozizgatott” így valaha. De most hat-nyolc emlékkép után abbahagyja. Nem az igazi. Már semmi sem az igazi... Harminchét éves. Kinn fagy boronálja a földet. A háztetők cserepeit kocog- tatja. Jó húsz évvel ezelőtt még kinn éjszakázott a csorda. Nicho is őrzött állatokat. Sőt az számított igazán virtusnak, ha nappal — úgy délidőben — megmártóztak a Gúnyárd folyó hidegtől csendülő vizében. — Mozgalmas gyermekkor. Viharosabb felnőttkor. Hóbortok. Ennek vége. 16 Valaki felhajtja a takaróját. Az injekció. Mint a szomjúhozó anyaföld kérge a jótékony esővizet, Nicholito teste úgy igenli most az idegen anyagot. A kezek érintéséről tudja, az új nővérke: Leonóra tartózkodik a szobában. Két napja jött. Nicho nem akarja, hogy akkor gebedjen meg, amikor éppen ez a lány van szolgálatban. Nagy felsülés lenne az Nicholito di Veicha számára. Nem, Leonóra nem láthatja őt kiterítve. így is restellheti magát... Ha öt ilyen lány dolgozna itt, tán nem is vállalná a saját halálát. .. Felépülne, annyi szent... „A szomszédék udvarán mutatták meg nekem, hogy hogyan kell az anyaföldről felállni, hogy ne veszítsek emberi méltóságomból... Öt ilyen pipi, és istenuccse, nem halok meg . .. Nem, nem maradnék itt prédára A lány föléje hajol. Érzi hajának hennaillatát. „Szeretem őt. Nyilván szeretem őt... Ha nem lennék dögrováson, nemigen köntörfalaznék ...” Érzi, hogy a lány megigazítja a takaróját. Megtörli csatakos homlokát. Szívesen megköszönné. Ám ahhoz ki kellene nyitni a szemét, mozgatni kéne a száját. Nem, erre most képtelen. „Leonóra ... Vajon van-e szeretője ...? Ha ifjabb lenne és egészséges, bőkezűen megvendégelné őt egy első osztályú étteremben Szeleburdi múltjáról mesélne. Ama időszakról, amikor a barátaival bálok és lakodalmak tucatjait járták. Volt, hogy naponta három alkalommal is szerelmes volt, három különböző lányba. Akkor azt hitte, a szerelem a köldöktől lefelé kezdődik. Heteken, hónapokon át nem józanodtak ki. S ha szunnyadt egy keveset, hát itt-ott. Az asztal sarkára hajtott fővel. Az órájára pillantott, és azt mondta — dig-dig-dig, dig-dig-dig —, tizenöt perc múlva felébredek, és valóban — dig-dig-dig, dig-dig-dig —, tizenhárom-tizenöt perc múlva tökéletesen kipihenve felébredt, anélkül, hogy kelteni kellett volna őt. „Klassz fiú . . .” — mondták a cimborák. „Klassz gyerek .. . Igyunk az egészségére ...” — és ittak az egészségére, ő meg a másokéra, és megint begerjedt, és megint bokor mögé bújt a soros szeretővel — dig-dig-dig, dig-dig-dig —, ép testben ép lélek, és a tök is este virágzik ... Harminc-valahány óra múltával ismételten aludt tizenöt percet. És tartott ez a korszaka másfél esztendeig. Nicho érzi, nincs ereje, hogy köszönésre nyissa a száját. Csak kapaszkodhat még. Álmainak hullámtarajalt nyalábolhatja. Leonóra, hála a szerencsének, egész
