Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
VAJKAI MIKLÓS AJÁNDÉK NICHÓNAK „Teljesen normális ember. Semmijéle külső jel nem mutatja a múltját, legfeljebb az emlékei.. (Részlet egy kisdiák iskolai dolgozatából) 1 A hatágyas kórházi szobában — az ágyszegélyen ülve — ketten beszélgetnek. Az egyik alacsony, hatvanöt körüli, kopaszkás öregember. Két héttel korábban szívinfarktussal hozták be a mentők. Kossay úr alig van túl a harmincon. Az átlagosnál jóval magasabb növésű. Két gyomorműtét van mögötte. A harmadikat elodázták. Szemei savósak. Ábrázata, mint a váratlanul megszikkadt folyó melléki mocsár. Feláll. Nicholito di Veicha ágyához lép. „Legalább tizenöt órája alszik ...” Amikor behozták, az ápolók az egész testét bekenték valamilyen oldattal. A csuklóit befáslizták. Vért vettek tőle. Injekciót adtak neki. És Korniecki doki minden félórában bekukkantott hozzá. Bizonyára nagyon oda van, gondolja Kossay. Forró Gyula a mutatóujjával a beteg felé bök: — Hogy lebarnult. Valahol a délvidéken tölthette a nyarat... — Egy fenét... — mondja Kossay. Szentül hiszi, hogy Nicholito di Veicha megmérgezte magát. Márta nővér lép a szobába. Forró úr mellé telepszik. Az éjjeliszekrényből illatvizet és vattát vesz elő. — Az az ember, ott, a sarokban ... — hallani Kossay úr hangját. — Ugye megmérgezte magát... Márta nővér: — Ugyan. Honnan veszi ezt? — Olyan a bőre, mintha leforrázták volna ... 2 Nicholito di Veicha különös élményben részesül. Álmában ismeretlen erők egy szűk folyosón préselik át. Egy villanat, s már ott lubickolhat a mélyülő sötétségben. A víztömeg most testhőmérsékletű, de mintha sűrűbb lenne a szokásosnál. Nicho lassan, ráérősen lendíti tagjait. Hanyatt dőlve, a karjaival evez egy ideig. És amikor az álombéli úszás ténye a tudatáig eljut, megáll. Vízre szállásának első időszakát alig használja ki. A trópusi hőmérséklet kényelmessé teszi. Sötétség. Páraillat.
