Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Rácz Olivér: A kutya (elbeszélés)
Az asszony kiszállt a kocsiból. — Mi van? Nem enged át? — kérdezte a vámtiszt után pillantva. — Nem mutat rá túlzott hajlandóságot — mondta a férfi kedvetlenül. — Nem lehetne megszerezni az engedélyt? Hivatalosan. Kitől lehet ilyen engedélyt kapni? Az állatorvostól? — Erről még nem társalogtunk — mondta a férfi. — De az ötlet nem rossz: majd megkérdem tőle. Az asszony bólintott. Aztán a kocsihoz lépett, kis piros tálat emelt fel az ülés alól. — Hozok neki egy kis friss vizet — szólt oda a férfinek. — Biztosan szomjas. A víz volt az első, amit a kutya elfogadott tőlük. A svájci orvos és a rendőrtiszt buzgón ellátta őket tanácsokkal a kutya étrendjét, gondozását illetően: a vizet külön a lelkűkre kötötték. A víz lett az első összekötő kapocs közöttük és a kutya között. Ételhez a kutya napokig nem nyúlt. A férfi elmosolyodott. Eszébe jutott a svájci vendéglő, ahova a kutya örökbefogadásának napján vacsorázni tértek be. A kutyát a leeresztett kocsiban hagyták, a vendéglő előtt. Mozdulatlanul, bánatosan hevert a hátsó ülésen, fejét a fehér pulóverre fektetve. Időnként halkan nyöszörgött. Homlokának mély ráncairól borongott a bánat. S mert aznap még ők sem ettek tisztességes ételt — majdnem az egész napot a kutya ajnározásával, vigasztalásával töltötték —, feltétlenül vacsorázniuk kellett. Fájt a szívük a kutya miatt. De a hangulatos, kakukkos faliórás, tölgyfa asztalokkal, faragott székekkel berendezett kis étterem hűvös csendjében — ők voltak az egyedüli vendégek; csak az ivóban poharazgatott néhány törzsvendég — megvigasztalódtak. A vendéglős — méltóságteljes, lassú mozgásából és tekintélyt ébresztő pocakján feszülő, jellegzetes svájci-német öltözékéből ítélve ő volt a tulajdonos — a vendégeknek kijáró, szívélyes, de korántsem túláradó, inkább tartózkodó udvariassággal állt meg az asztaluk mellett. — Mivel szolgálhatok, uram? — kérdezte rengeteg svájci-német torokhanggal, miután ugyanannyi torokhanggal szertartásosan üdvözölte őket. Külön az asszonyt, külön a férfit. — Kaphatunk vacsorát? — kérdezte a férfi nyájasan, derűsen. A tulaj a fejük fölött függő kakukkos órára pillantott. A férfi hátratekert nyakkal követte a pillantását. A kakukk pontosan abban a percben kakukkolt kilencet, amikor beléptek az étterembe. E pillanatban a kecses rajzú, karcsú óramutató kilenc óra öt percet mutatott. A tulaj ráérősen elővette aranyláncra erősített, jókora zsebóráját, összehasonlította az időt a falióráéval. A férfi is ösztönösen a karórájára pilalntott. Az idő egyezett. Mind a három óra pontos volt. A férfit ez büszkeséggel töltötte el: elvégre Svájc a márkás, patinás órák hazája. A tulaj eltette a zsebóráját, elégedetlenül megcsóválta a fejét — a mozdulat határozottan megrovó jellegű volt —, s a férfi, rosszat sejtve, arra gondolt, talán mégis eltérés mutatkozott a számlapok között, s a falióra most szigorú feddésben részesül. — Két vacsorát — ismételte meg, immár megfogyatkozott derűvel, de még reménykedve. — Kaphatunk? A tulaj újra a faliórára pillantott. — Nem. Sajnálom — mondta kurtán. — Nem? — bámult rá a férfi meglepetten. — Miért? — Mert vacsorát csak kilenc óráig szolgálunk fel — világosította fel a tulaj rendületlenül. A férfinek elakadt a lélegzete. — És ... valami hideget, esetleg valami sültet... ilyesmit... kaphatunk? — kérdezte rekedten. — Borjúsültet — mondta a tulaj tömören. — Szárnyast. Halat. Svájci gulyást. — Merci — mondta a férfi hálásan. — Merci. Megegyeztek két borjúsültben. De az asszony közben halkan, németül megjegyezte:
