Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - ÉLŐ MÚLT - Gágyor József: Falucsúfolók a galántai járásban
dek. Kerek hatezer esztendő telt el azóta, hogy a vénséges vén sámán álomra hajtotta ősz fejét. S ím, a legfiatalabb dédunoka, Göncöl megtalálta a magas égi fűbe rejtett, gondosan álcázott, aranyküllűs-ezüstküllűs szekeret. Ügyesen összerakta és befogott eléje négy pompás éjfekete paripát, s kerülgetni kezdte velük a két fehér táltost, amíg azok a szüntelen vigyázásba bele nem fáradtak, s meg nem szelídültek. Akkor aztán — mielőtt még a hétezredik év letelt volna — Göncöl az éjfekete paripákat kicsapta az égi legelőre, a szekér elejbe pedig befogta a két habfehér táltost! De ideje is volt már, mert letelt a hétezredik esztendő, dédapja felébredt és szemeit dörzsölgetve mondta: — Na végre egy kicsinyt kialuhattam magam! S alighogy ezt kimondja, az égről minden csillag eltűnik. Mert nem mások az égi csillagvirágok, mint csatában elhullott daliák, akik most, ebben a szempillantásban feltámadnak. S a feltámadott harcosokkal a sámán mindent megtehet, amit csak akar, mert a vitézek láthatók is, meg láthatatlanok is, ahogyan az öreg akarja. És semmiféle fegyver nem fog rajtuk. Göncöl táltos alakja újra és újra felbukkan Csallóköz regevilágában. Egyszer csínytevő gyermekként, majd legényként, és sokszor, nagyon sokszor fehér szakállú, csodatevő, jóságos bölcsként. Járja a falvakat, a jókat megjutalmazza, a rosszakat megbünteti. De néha ő maga is segítségre szorul. Az egyik regében egy kinigli (üregi nyúl) segít rajta, s hálából az öreg táltos felteszi őt a holdra! Azóta is mindig nyulat látnak a holdon a legöregebb csallóköziek. Nagyon érdekes egyezés ez. Ugyanis rajtuk kívül még az észak- és dél-amerikai indiánok, a mongolok, a hinduk és a ceyloniak szerint is nyúl látható a holdban. A mongolok hitregéjében egyik istenük nyúllá változott, hogy segíthessen az éhhalállal küszködő emberen (pontosan úgy, ahogyan a csallóközi kinigli tette Göncöllel), tettének emlékére jelent meg a nyúl a holdban, s látható ott mindmáig. A ceyloniak szerint a nyúl magát Buddhát akarta megmenteni az éhhaláltől. Göncöl táltos csupán egy alakja a csallóközi regevilágnak, de a sok közül az egyik legősibb, legértékesebb. Regék tucatjaiban szerepel az igazságos Mátyás csakúgy, mint a zöld emberke, aki egyes regékben gonosz vízirém, máskor tréfás kedvű vízimanó, ismét máskor jóságos öregember, aki segít a rászorulókon. Ez a zöld emberke azonban, aki alkotásra ihlette Csallóköz egyik festőjét, Tallós-Prohászka Istvánt (szül. 1896-ban Somorján és 1974. nov. 10-én halt meg a rőnafői szanatóriumban), nem csupán a csallóközi regékben bukkan fel újra és újra, hanem az egész palóc nyelvterületen. Tallós- Prohászka a csallóközi regevilágból meríti témáját következő alkotásaihoz: Kísértet, A kincset őrző kutya, Lángember, Boszorkányság, A tüzes szekér, Vízimanó, Az éjjeliőr és az ördög, Az alvilág kísértete, Kísértetmacskák, hogy csak néhányat említsek közülük. Él a regékben a csodaszép, gonosz tündér, Lidér (Lidérke, Lidérc, Lidércke — talán ebből a szóból született „ledér” szavunk) alakja, aki gyermekét kitette a lápra, hogy ott elpusztuljon, s azóta eszét vesztve bolyong Itt egyre, gyermekét szólongatja, s romlásba viszi az embereket. Él a Somorja gonosz bíráit szállító tüzes szekér története és Gútáé is, a gyilkos betyáré, akivel maga Herkó páter sem boldogult. Élnek itt a regékben, mesékben boszorkányok, garabonciások, iglicek és kísértetek. Mert a Csallóköz mindig a regék földje volt, s ma is az. És a sok-sok cigánymese, melyek szenvedő hőse nemegyszer a falu papja, kacagtató hőse pedig az agyafúrt cigány. Vagy a számtalan mulatságos történet a bölcs és az ostoba bírákról, a megvesszőztetett ladikról, a világjáró csizmadiákról a Jókai családról vagy Jókai Mór bronzcsizmájáról... Sorolhatnám a végtelenségig. A regék egy része biztatást, reményt, vigaszt sugároz. Elmentek a tündérek és elment Göncöl táltos? Majd visszajönnek, s akkor Csallóköz ismét Aranykertté lesz! Igen, a tündérek eltűntek. A melengető, vigasztaló mesét felváltotta a rideg valóság, az úri bitangság, a kenyérpusztító aszály, vagy a szennyes, hideg áradat, mely gyakran évente többször is pusztított a Csallóközben. De a szegény embert — a mindennapi élet realitásán túl — az álmok és a mesék is éltették. Hiszen a szegény ember álmodja a legszebb álmot, meséli a legszebb mesét. Ezért volt és van létjogosultsága mindig a mesének, amíg ember él a földön. Az illésházi révész rozzant kompján még 1938-ban is ott fityegett egy jókora patkó. S az — szerinte — nem közönséges szerencsepatkő volt, hanem:
