Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - ÉLŐ MÚLT - Gágyor József: Falucsúfolók a galántai járásban

igen szent életű ember volt,- előre megjósolta az idők változását, az országok és az emberek sorsát, a közelgő háborút, a dögvészt és más nagy veszedelmeket. Egyaránt jól értette az állatok és a növények, a vizek és a szelek, de még a tűz és a kövek beszédét is. Akármikor eltársalkodott velük. A lombok suttogásából, az erdő zúgásából, égett csontokból és hamuból olvasta az elmúlt és az eljövendő idők minden rejtekirását. A szekerével a levegőben tudott járni, és jámborságáért az Öregisten azzal jutalmazta, hogy halála után — szekerével együtt — az égre került. A halhatatlan hősök lelkét azóta is ő viszi a mennyországba, a Nagy Fehér Országúton (a Csallóközben ismert nevei még: Tejút, Isten útja, Hadak útja, Tündérek útja, Részeg ember útja), melyet Hóttak útjának is neveznek nálunk. És kísérik őt az idők végtelenségéig az ő hűséges bojtárai... Tehát — a rege tanúsága szerint nem csupán papfejedelme, hanem egyúttal pásztorfejedelme is volt népének.

Egy másik rege szerint a Tejút nem más, mint Göncöl táltos hosszú fehér szakálla. S ezen a szakállon, a Nagy Fehér Országúton hajtják haza barmaikat az égi pásztorok. Ahol az út elágazik, ott a csorda, a nyáj, a ménes mindig kétfelé akar szaladni. Ezt a „térőt” pedig az Öregisten akkor teremtette, amikor egy este hazafelé mentében egy részeg ember jött vele szemben. Hogy ne találkozzon vele, gyorsan ezt a másik utat csinálta. Ez az Isten útja, a másik meg a Részeg ember útja. S azóta a csallóközi közmondás: „Részeg ember útjából még az Isten is kitér!”

Göncöl valószínűleg pásztorfejedelem volt életében, és az maradt halála után is a nép képzeletvilágában. Alakja egyre nőtt, emberből félistenné, talán istenné lett:

.. Nagyszakállú Göncöl tátos, Csillagporos szakálladon, A Nagy Fehér Országúton Csillagcsorda-csillagménes Soha kétfelé ne fusson! Vezér Szarvas, Táltos Bika Mindig jó utat mutasson! A Nagy Fehér Országúton Csordád kétfelé ne fusson!..

S hogy miért görbe Göncöl „tátos” szekerének a rúdja? A csallóközi embert ebben az esetben sem hagyta cserben a képzelőereje, meseteremtő tehetsége. íme, három változat:

„Azért, mert a gonoszok, az irigyek lehúzzák a föld felé!”

A másik, az érdekesebb változat szerint a rúd ügy görbült meg, ahogyan meggörbült, ahogyan meggörbülhetett, tehát eltörött. Hogy hogyan? Hát csak úgy, hogy egyszer Göncöl táltos a Csillag-csárdában mulatgatott, iszogatott, s amikor aztán már kissé kótyagosan hazafelé poroszkált, a lovai egyszeriben csak megálltak. A táltos mérgesen végigvágott rajtuk ostorával, mire nagy horkantással vágtatni kezdtek, neki egy hatalmas tölgyfának! A rúd eltörött, s aztán már csak a „derokszíjával” kötötte össze, ahogyan lehetett. Azóta olyan, amilyen.

A harmadik változat szerint még Göncöl „kölökkorában” esett meg ez a dolog. Maszlagolt borral itatta meg a nagyapját, s az ezért hajtott neki a tölgynek. A kocsin levő zsákok lezuhantak és kirepedtek és a bennük lévő arany- és ezüstpor a Csallóköz fövenyére szóródott, az aranyászok nagy-nagy örömére!

Egy másik Göncöl-rege — Khín Antal jóvoltából — szinte épen maradt ránk, s alig szorul kiegészítésre. Ösíségében egy pillanatig sem kételkedhetünk. íme, a rege:

Ha éjjel arrafelé fordulunk orcánkkal, amerre a Nap sohasem jár, látunk egy nem valami nagy, de fényes csillagot. Ez a csillag nem mozdul el a helyéről soha, mert nem is csillag az, hanem egy leásott kőszobor (kőoszlop). Tőle nem messze, egymás mellett két csillag van. Az ám, de ezeket is csak az avatatlanok tarthatják csillagoknak. Nem csillagok ezek, hanem legelésző táltosparipák, melyeket Göncöl táltos dédapja kötött a kőoszlophoz, majd ezt mondta hét daliás unokájának:

— Én most aluszom egyet. Mire felébredek, valamelyitek oldozza el a két táltost és fogja be abba a kocsiba, amit innét nem messzire, a magas fűben elrejtettem! Amelyi- teknek sikerül, az lesz minden titkaim örököse, tudója, annak adom át minden tudásom, minden hatalmam!

A vénséges vén sámán ezzel leheveredett és azon nyomban el is aludt, mint minden hétezer esztendőben egyszer.

A hét deliszép unoka közül először a legidősebb próbálkozott, majd a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik is. De — mint mondám — csak próbálkozott! Mert akármilyen ügyesek, bátrak is voltak, és lóértők pendelyes koruk óta, a szemkáprázta- tóan tündökletes két fehér táltos rúgott, harapott, még csak közelíteni sem engedett magához! Közben pedig teltek-múltak az évek, az évtizedek, az évszázadok és az évezre