Irodalmi Szemle, 1986
1986/10 - NAPLÓ - Kovács László: A nyelvjárások és a köznyelv viszonya nemzetiségi környezetben
szint, a szakmai-közéleti. Mind a szakmai, mind a közéleti tevékenység szinte kizárólag aktív beszédhelyzeteket teremt, s mivel igényszintje fölötte áll a familiárisnak, a köznyelvi nyelvhasználatot követeli meg. Mit eredményez mindez, milyen beszédbeli alaphelyzetek, milyen átmeneti nyelvhasználati formák állnak így elő? Alapvetően kettő: vagy egyféle nyelvi kódot használ valaki, vagy kétfélét. Az egyféle nyelvi kód lehet vagy a nyelvjárás, vagy a köznyelv, vagy egy kevert változat (pl. regionális köznyelv). A kétféle nyelvi kód használata esetén (tehát ha egy beszélő a köznyelvet és a nyelvjárást is használja aktív beszédtevékenysége folyamán) tulajdonképpen a diglosszia jelenségével állunk szemben. A diglossziáról — erről a későbbiekben még szó lesz —, mivel nálunk erősen érvényesül (értelmiségünk nagy része diglosszista], hadd szóljunk kissé részletesebben. Rónai Béla meghatározása szerint a diglosszia nem más, mint „a nyelvjárás és a köznyelv egyidejű ismerete, amelyeket reflexszerűen vált a beszélők nagy része a környezet hatására”.5 Tiszta diglossziával azonban ritkán lehet találkozni, ugyanis elég ritka az olyan beszélő, aki elfogadható módon beszéli a köznyelvet és ugyanakkor még a nyelvjárást is. A diglosszisták egy részének köznyelvi beszédébe nyelvjárási elemek szűrődnek át, nyelvjárásos beszédébe pedig köznyelvi elemek. 3. S most jutottunk el mondandónk leglényegesebb részéhez: hogyan érvényesül mindez nemzetiségi viszonyok között. Kapcsoljunk vissza korábbi példánkra, mikor az emberi egyed nyelvi fejlődését követtük. Az iskoláskor befejeződéséig egy nyelvjárási környezetbe beleszülető gyermek nyelvhasználatát a köznyelv felől ért hatások elvileg azonosnak mutatkoznak nemzeti és nemzetiségi környezetben. Az iskoláskor befejeződése után azonban ez az azonos vonalú fejlődés megszakad, mert a nemzeti környezetben élő beszélő nyelv- használatára a továbbiakban döntően a szakmai-közéleti szint aktív köznyelvi nyelvhasználata hat, de nemzetiségi környezetben élőére ez nem hathat, mert ott ez a szint hiányzik. S itt jutottunk a dolgok lényegéhez. Mert amíg nemzeti környezetben mindhárom nyelvhasználati szint jelen van, addig nemzetiségi környezetben csak kettő. Deme László ezt így fogalmazta meg: „A magyar nyelv csehszlovákiai viszonylatban egyenrangú, de nem államigazagatási szintű. így használata két szinten eleven: a legalsón és a legfelsőn, azaz a családi és családias érintkezésben, másrészt a publicisztikában és az irodalomban.”6 Ez egyúttal azt jelenti, hogy beszélt rétege lényegében csak egy van, az, amely a családi és családias érintkezésben használatos, s ez természetesen az élő nyelvjárás. De mit is jelent a valóságban az, hogy ez a középső szint, a köznyelvi nyelvhasználatot aktív formájában igénylő szint hiányzik? A közigazgatás nyelve a szlovák, magyarul csak a legalsóbb szinten, a helyi nemzeti bizottságok szintjén lehet ügyet intézni. Ezen kívül a tömegszervezetek biztosítanak még fórumot aktív beszédbeli megnyilatkozásokra. Mindkét esetre érvényes azonban az alábbi megállapítás: mivel azonos helyről származó emberekről van szó, beszédbeli megnyilatkozásuk nyelvjárásias. Az írásos ügyintézés, de a felnőtt csehszlovákiai magyarok szinte minden írásos megnyilatkozása (a szép- és közírókat, valamint a pedagógusokat kivéve) szlovák nyelvű. Az üzemekben használatos nyelv a szlovák, hiszen a magyarok lakta Dél-Szlovákiában kevés az ipari üzem, s ha van, ez is kommunális jellegű, ami azt jelenti, hogy egy helyről származó emberek dolgoznak ott, tehát a magyar nyelven folyó beszélgetés, esetleg tárgyalás, szakmai vonatkozású beszédbeli megnyilatkozások sem köznyelvi, hanem nyelvjárási szintűek. Az üzemek hivatalos ügyintézése pedig természetszerűleg szlovák nyelvű. A nemzetiségi környezetben a magasabb szintű nyelvhasználatot igénylő beszédfórumok a nyelvi presztízshatásukat tehát nem úgy érvényesítik, illetve nem érvényesíthetik úgy, mint nemzeti környezetben, mert az anyanyelvjárás fölé nem a köznyelvet, hanem egy más nyelvet, adott esetben a szlovákot követelik meg. Foglaljuk össze tehát: nemzeti körülmények között a társadalmat a nyelvjárásosság szintjéről felemelő köznyelv terjedésének a szakmai-közéleti tevékenység az alaprétege; nemzetiségi körülmények között pedig az aktív nyelvhasználat éppen ezen a szinten a legfejletlenebb. Készen kínálkozik tehát a megállapítás: a szlovákiai magyarság túlnyomó többsége nyelvjárásban beszél, míg a nemzeti környezetben élő magyarok nagyobb része köznyelven, illetve köznyelven is. Ez a megállapítás, megközelítőleg így, ahogy megfogalmaztuk, bennünk él, nemzetisé
