Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

jeleskedik, felfigyeltetők a stíluseredményei. Nagyon tudatos formakészség igyekszik benne egyéni és eredeti regényvilágot teremteni. Bár első regényét „csak” kiváló ujjgyakorlatnak tartom, elismerem, hogy ironikus történelemszemlélete egy lehetséges hazai magyar valóságérzés genezisét villantja fel, mely nemcsak eredeti, hanem jelentésgazdag és termékeny is. Realizmusát elismerve mégis úgy látom, hogy a regényében szereplő dél-szlovákiai városka történelmének „grendeli” rajza elsősorban a szerzőre jellemző, aki írói programja és esztétikumeszménye jegyében látja — és láttatja — így a történelmet. A történelemkép az írói tudat képe, s maga a mű — tudatregény. Ezért szegényes a tárgyi világa, környezetrajza pedig jellegtelen. A szerzőt megtestesítő hős részvétele a történetben és életének motívumrendszere helyenként némileg közhelyes. [Később még részletesen szólunk e prózatípus közhely-veszélyeiről.) A regényt, az objektív valóság rovására, írói formakészség és irodalmiság elvont — művi — erői uralják. Az emberek léteznek, mozognak közegében, de alig cselekszenek. Grendel alkotómódszere — előnyére! — változik a Galeriben. A regényvilág, tehát a tudat világa (elvontsága és fogalmai) megtelik — pontosabban: előnyösen feltöltődik — a fizikai lét konkrét tényeivel, a történelem élő jeleivel és a valóság tárgyi világával, élettényeivel. Életesebb s egyben érzékibb regény, tartalma motiváltabb és gazdagabb, s a hatása teljesebb. Erősen jelen van benne a stilizáció igénye, de az áttételességet a tényszerűség, az életközelség reálissá, „földközelivé” teszi. Nem tendenciák élnek benne, hanem emberek. A dél-szlovákiai kisváros nem elvont modell, hanem valóságában jelenlevő élettér. S a történelem sem írói absztrakció, hanem kemény — gyakran kegyetlen — életerő, emberi sorsok irányítója, értelmezi a jelent és — esetleg — meghatározza a jövőt. Megszabja oly módon, hogy alanyait — s egyben tárgyait —, a kisvárosi embereket meghatározott életpályákon mozgatja, determinálja tudatukat és sorsuk törvényeit, és időnként megszabja lehetőségeiket és cselekvési szabadságukat. Grendelnek van egy helyzeti adottsága, amely számára előnyt is jelenthet. Valóságérzése és írói látása történelmi és társadalmi értelemben értelmiségi és — jobb szó híján — polgári, ellentétben a paraszti-népi fogantatású irodalmi attitűddel. Közelebb áll a világirodalmi egyetemesség fogalmához, amely a regényirodalomban kimunkáltabb valóságszemléletet, gondolati szintet és fogalmi rendszert jelent. Míg amazoknak elemi létélményüket „irodalomasítani” kell, hogy felemelhessék az egyetemes irodalom stíluseszményeihez, annak elvontsági-gondolati fokára, hogy — esetleg! — magasabb irodalmi értékszintre juttassák, az ő témái már ott vannak. Persze ez nem jelent számára könnyebbséget, sem helyzeti kiváltságot, inkább talán az otthonosabb és biztosabb mozgást munkaterületén. (A világirodalom tele van paraszttörténetekkel, vethetnénk ellen; igen ám, de a nagy írók döntő része kívülről, egzotikumként nézte a parasztot!) A megkülönböztetés Grendel esetében azt jelenti, hogy a Galeri által — az egyetemes irodalmi eszmény természetszerűleg kapott helyet és elismerést nemzetiségi irodalmunkban.

Az Áttételeket a fogalmiság és tárgyiasság növekedése mellett a mű életességének és érzékiségének elszegényedése jellemzi. Ez akár előnye is lehetne, szerintem azonban csak bizonyos egysíkúságot, irányzatosságot eredményez. Olyan ez a regény, mint egy remekbe faragott szobor, amely annyira megbonthatatlan és tökéletes forma, hogy már-már hideg és élettelen. A három közül a leginkább tudatregény. Szikár cselekményessége mélyén elvont tendenciák és gesztusok mozognak, képszerűsége leszűkített, életteljesség helyett — az olvasóra bízott értelmezése helyett — egy lekerekített emberi lét méreteit és értelmét fogalmazza meg, valósághűen, pontosan, tehát érvényesen, de — irányzatosan. Az író legprogramosabb műve, s ez előny és hátrány is lehet. Előny, ha a program gazdag, széleskörűen elfogadható és humánus eszméket sugall, hátrány, ha a program szűk, egyoldalú és életszegény. (Ne döntsünk még, esetünkben melyik hát?) Nem vitás, hogy a regény szerkesztő hőse közülünk való nemzetiségi magyar, irodalmunkban sem előzmények nélkül való (Gál Sándor novellái; Szabadesés). Bármilyen irodalmi értelmezésnek alávethető, általános érvényű alak. Grendel trilógiája pedig irodalmi valóságképe — és értéke — nemzetiségi létünknek, amely alkotói törekvéseinket és eredményeinket hídként köti össze egyetemes kultúr- eszményekkel, esztétikai értékekkel és formakísérletekkel.

De e tény sem ment fel a művekkel való kritikus szembenézés és bíráló elemzés szüksége alól. A konfrontáció legbensőbb érdekünk, kettős helykeresés: amennyiben