Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Zdeněk Nejedlý: Az igazi és a hamis realizmusról

fejlődés korábbi fokait, hanem sokra közülük egyenesen építkezik. A szocialista realizmussal ugyanez a helyzet. A szocialista realizmus is nemcsak hogy nem utasítja el az őt megelőző realizmusokat, hanem sokra közülük épít. Persze, mindenekelőtt azokra a realizmusokra épít, amelyek mindmáig megőrizték jelentőségüket és aktivitásukat. Nem szólok tehát a régebbi, a fejlődés által már felszívott realizmusokról, mint amilyen számunkra a középkor realizmusa, a reneszánsz realizmusa vagy a barokk realizmusa. Ma sem közömbös viszont számunkra a 19. századi burzsoázia realizmusa, minthogy ez a burzsoázia még ma is él és árnyékokat vet a fejlődésre, a szocialista fejlődésre is. Mindenekelőtt két realizmust kell megemlítenünk: a nacionális realizmust és az etikai realizmust; mindkettő burzsoá ugyan, de ma is él és számunkra sem jelentéktelen. A 19. századi burzsoázia e két ragyogó produktuma a burzsoázia felfutásának korából származik, ezért ilyen értelemben előfutára a mai, még újabb, szocialista realizmusnak.

Nemzeti realizmus: ennek, azt hiszem, legszebb példája éppen a mi művészetünk, a cseh művészet. Nagy klasszikusaink legjobb alkotásai képviselik. Azoknak a művészeknek a művészete, akik az egész nép közösségeként értelmezett nemzet fogalmát — amelyet a burzsoázia a népellenes és nálunk ezen túlmenően még nemzetellenes főnemesség, valamint a nemzetet uraló idegen államhatalom elleni harcos fellépése idején magatartásának legjobb támaszaként kialakított — egyrészt képzelőerejük valódiságával, másrészt érzelmük mélységével és hamisítatlanságával egyenesen felszentelték. S így olyasmit hoztak létre, ami, burzsoá eredetétől eltekintve, még ma is erősen hat ránk. Bizonyára elegendő, ha a többiek helyett is csupán Smetanát, Nerudát, Alest, Jirá- seket említem. Kit ne ragadna meg közülünk az a nemzet és az a haza, amelyet ezek a mestereink megalkottak? Nemzeti érzésük hamisítatlansága messze túllépett a burzsoá nacionalizmus eredeti határain, s valóban élő, ma is létező és hatékony népi organizmussá tette a nemzetet, mely organizmus nemcsak hogy a nem burzsoá, szocialista társadalomba is átvonul, hanem éppen ebben a társadalomban tesz szert a maga valóságos jelentőségére, kapja meg azt a helyet, amelyet a polgárság sohasem lett volna képes megadni neki. A legjobban ezt a kommunistáknak a nemzeti gondolathoz, a nemzet organizmusához való viszonya mutatja. Igazi értelmet csak ez adott a nemzet organizmusának. S így mi elfogadjuk a nemzeti realizmust is, azokért, akik, bár a burzsoá nacionalizmusból indultak ki, csehségüket és hazafiságukat meg tudták szentelni a maguk népiségével, a maguk nép- és szülőföld-elképzelésével és szeretetével.

Ezáltal azonban ez a realizmus közel került a másik, ma még szintén eleven és értékes realizmushoz — az erkölcsi realizmushoz, melynek viszont legszebb példája az orosz klasszikusok, az orosz regény realizmusa. Köztudott, milyen mélységesen tisztelte, sőt szerette a Háború és békét Lenin. És ki ne szeretné közülünk is az orosz realizmus e nagyszerű termékét, akárcsak az orosz regényirodalom többi csodálatos alkotását? S itt is azt látjuk, hogy ez a határozott és sajátos látószögű realizmus eredetileg ugyancsak burzsoá. A burzsoázia — saját szükségletére, a főnemesi és uralkodói despotizmus ellen való védekezéshez — kitermelte a maga humanitását, a maga moralitását, s azt ebben a művészetben is hozzátette a korabeli valósághoz. Am itt is éppen az orosz klasszikusok törték át a leginkább a burzsoá jelleg gátját, s a francia realistáknál, Balzacnál és Zolánál — noha hasonló tendenciát ezeknél is megfigyelhetünk — hasonlíthatatlanul eredményesebben vitték át egyéb szférákba is ezt az eredetileg burzsoá ^humanitást. így olyan művészetet hagytak ránk, amelyet mi, szocialisták is nagyra tartunk, jóllehet a mi humanitásunk és a mi erkölcsünk lényegében más, mint a burzsoá erkölcs. De amíg ez utóbbiban népi tónusok csengenek, addig számunkra is elfogadható, hozzánk is közel áll. Amiképpen a szociális erkölcsöt is a szocializmus nemcsak hogy átvette, hanem elmélyítette és korábban még csak nem is sejtett magasságokba emelte. •

A szocialistában nemcsak ellenérzést, hanem kimondottan utálatot ébreszt viszont a polgárság legízetlenebb gyümölcse — a kispolgárság. Ebben mintha sűrítve lenne meg mindaz, ami a legrosszabb, a legutálatosabb volt a polgárságban. A tipikus polgári érzéketlenség, bárgyúság, szellemi restség, s ezzel együtt a kulturális, politikai és szociális szellemi sötétség. Masaryk valamikor azt mondta a fasisztákról,, hogy ők az emberi társadalom „üledéke”. Ugyanezt mondhatjuk általában a kispolgárságról, minthogy a fasizmus sem véletlenül talált benne a legjobban előkészített talajra és a legnagyobb visszhangra, A burzsoázia felső rétege, miután meggazdagodott, gazdasági és politikai