Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - FIGYELŐ - Szászi Zoltán: Pillanatfelvételek ürügyén

PILLANATFELVÉTELEK ÜRÜGYÉN Képek, képek, képek. Családi fénykép, táj­kép, művészfotő, önarckép, kép csata előtt és csata után, belső és külső kép valami­ről, valakiről, önnön gyarlóságról. E né­hány gondolat szintén egy megközelítőle­ges kép, Soóky László Pillanatfelvételek című kötetéről. Olvasmányélményei alapján és önbizalmi görbéjének mélypontját sokszor elmondja író, költő: mi mindent megírtak már „ezek a költők meg írók”. Mi miarad tehát? Az elrabolhatatlan sze­mélyes élmények, agyunk érintetlen, ki­használatlan barázdái, az elfuseráltan el­szóródó, néha vad álmainkban előbukka­nó legszemélyesebb élményanyag. Ezt nem írhatta és nem írhatja meg senki más: ez csak a miénk. Soóky László legújabb pillanatfelvételei ilyen személyes élmények. A táj az az erősen meghatározó létezéstér és a meg­nyirbált, szűkös lehetőségeket adó idő az az idő, amely a szerzőre egyértelműen inspirálóan hat. Soóky László Pillanatfel­vételek c. kötete kivonata egy érző, ér­zékeny, de nem érzelgős ember legbenső. ségesebb élményeinek. Az élmények érez­hetően spontánok, életszagúak, fanyarak, ironikusan fájóak, kesernyésen visszaidé- ződőek, de egyetlen alkalommal sem ha­misak vagy édeskések, ragadósak. Soóky mindenesetre óvatosan emlékezik. Nem csal, nem ámít, nem hatásvadászko- dik. Tényleg őszinte. Történésekkel, vagy­is inkább valós történésekkel manipulál. Nem túloz. Ha szórványosan rá-rászállnak verseire az expresszionizmus apró angyal­kái — csak feljebb emelik a verseket. (Egészen ]ó videooperatőr is lehetne ta­lán.) Soóky versei nem akarnak úgynevezett „nagyversek” lenni. (Jelöli is ezt Zsenge- ségeink alcímmel.) Versei csupán versek szeretnének lenni. Nem döngetik dühöngve a Parnasszus nagy vaskapuját; megeszi azt a rozsda előbb-utóbb mindenképpen. S ta­lán abban is lehet valami, nem minden költő az Istenek széke előtt akar verset mondani, mert itt lent is szükség van jó versre. Van?! „Kétségbeejtően kevés kérdőjelet ha­gyok magam után”, írja le a szerző. Fé­lelmetes mondat. Igaz mondat. Három nap után bizony senki sem kérdi, milyen is volt az orrunk. Szembesülni önmagunkkal? Visszaper- getni a még visszapergethető, halványan derengő emlékfilmkockákat? Egy megha­tározott dramaturgia szériát filmmé mon- tázsolni, ami nem más, mint a létezé­sünk? Lehet még? Soóky ezt kíséreli meg. A váratlan dol­gokat várja. A D. I. vándorlásai után ke­resve vándorol tovább, persze most talán már annyival nehezebb a barangolás, hogy az emlékfilmkockákat összevágva megra­gasztotta létének filmjét, a meghatározott élménydramaturgia alapján, s a filmnek, meg a film pléhdobozának van egy kis súlya. Megélesedik látásunk önmagunk fényé­től? Annyi a biztos, hogy ha más világít a szemünkbe erőszakosan, könnyen elva­kulunk. Soóky az erőszak 5000 wattos égőit szeretné kicsavarni! Sajnos, energia- forrásukkal semelyikünk sem tud mit kezdeni. A világ tele van félvak lovakkal, nyírfakeresztekkel, törött bajonettekkel, mérgesgázokkal meg más ilyen holmival. A táj közepén ott áll a költő. Visszaté­rő motívum a táj. Szándékos az is, hogy annyiszor szere­pel maga a táj szó is a kötetben. Ami fontos, hogy mindig világos , és érthető a megközelítése. Mint amilyen maga a táj. A cselekmények kihúzódnak a táj pere­mére, s amint a színpadon a színészt, úgy bámulják magát a költőt, aki szétnéz és szétcsap közöttük. A tudat legszélső ha­táraira sepri őket, s akarata arra is képes,

Next

/
Oldalképek
Tartalom