Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: „Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni...” (Leningrádi napló)
Szergej Volszkijt elsősorban műfordítóként tartják számon az irodalmi berkekben, mégpedig a magyar irodalom fordítójaként, aki főként színműveket és bábjátékokat fordít oroszra. Volszkij számára azonban a műfordítás elsősorban megélhetési lehetőség — „szabadúszóként” keresi így a kenyerét —, igazi szívügyének a költészetet tartja. Aki rendszeresen figyelemmel kíséri a szovjet irodalom magyar kiadásait, az a Modern Könyvtár sorozatban megjelentetett Ma mondd! című antológiában találkozott a nevével és néhány versével — Rab Zsuzsa fordításában. Bár már elmúlt negyvenéves (a Győzelem évében született), első verskötete csak 1984-ben jelent meg Pereklicska (Névsorolvasás ] címmel; szóval, ő is azok közé a költők közé tartozik, akik számára ünnep a vers. A Szovjetunió írószövetségének 1986 júniusától tagja. A kérdésre, hogy hol tanult meg magyarul, elég meglepő választ kapok tőle: otthon, egyedül, nyelvtankönyvek és szótárak segítségével. Az egyetemen újságírói szakon végzett, ott nem tanult magyar nyelvet. Aztán járt Magyarországon, ahol rengeteg barátot, ismerőst szerzett, s nem csupán az embereket meg a később versben is megünnepelt Budapestet tartotta rokonszenveseknek, hanem a nyelvet is, amelyet aztán — véleményem szerint tökéletesen — elsajátított. A társalgási gyakorlata azonban hiányzik (bár ezt csak a kiejtésén érzem), az írószövetség ezért úgy döntött, hogy ösztöndíjjal tíz hónapra Magyarországra, a budapesti egyetemre küldi. Erre a meglehetősen hosszú tanulmányútra előreláthatólag 1987 őszén kerül sor, Szergej tehát alighanem Budapesten ünnepli majd a világ első szocialista forradalmának 70. évfordulóját, amely oly jelentős ünnepe lesz szülővárosának, a forradalom bölcsőjét ringató Leningrádnak. S az egész haladó világnak ... Egy verőfénys vasárnap délelőtt — a naptár már június 1-jét mutat — Szergej Volszkijjal és Jevgenyij Visztunovval sétálgatunk a Finn-öböl partján, egy óriási építkezési területen, ahol a Nagy Október Leningrádhoz méltó emlékműve számára készítik elő a terepet, a tengertől elvett földdarabot. A tengertől való elvétel pedig úgy értendő, hogy a Finn-öböl fenekéről a partra szállították a homokot, minek következtében az öböl mélyebb, ám valamivel kisebb lett: ahol a közelmúltban még tenger hullámzott, ott most a NOSZF emlékművének és Leningrád új, tengerparti sugárútjának az alapjait rakják. S ha belegondolok, milyen évfordulóra készül a Néva parti város, nagyjából sejtem is, milyen meglepetéssel szolgál majd legközelebbi látogatásom alkalmával: most még homokban gázolunk a tengerparton, az évfordulón pedig bizonyára egy új, századunkhoz méltó emlékművet csodálhatunk meg ugyanitt. Ami pedig az új tengerparti sugárutat illeti, Jevgenyij Visztunov azzal biztat, hogy tíz év múlva majd így — együtt — végigsétálunk rajta. Persze, leningrádi tapasztalataim azt sugallják, hogy a beígért sétára ennél sokkal hamarabb sor kerülhet . . . 11 Dosztojevszkij — a kéziratai tanúsága szerint — nagyon nehezen alkotott. Sokszor az egész teleírt kéziratlapot áthúzta, írás helyett gyakran rajzolt (rajzain legtöbbször valamiféle gótikus toronyszerűségek láthatók, hol felállítva, hol vízszintesen elfektetve), eredeti elgondolását nemegyszer megváltoztatta (Raszkolnyikovnak pl. az egyik kéziratlap szerint meg kellett volna halnia). Dosztojevszkij utolsó lakásán vagyunk: Kuznyecsnlj pereulok, 5. számú ház, 10. számú lakás. Ma Dosztojevszkij Múzeum. A sarokház másik oldalán húzódó utcát pedig Dosztojevszkij utcának hívják. Megilletődve állok a dolgozószobában, a hatalmas íróasztal előtt. A múzeum dolgozója, egy rokonszenves fiatalember, aki ezúttal a kísérőmül szegődött, az író életéről beszél s a múzeum szegényessége miatt mentegetőzik (Dosztojevszkij halála után állítólag kilencven évig olyan emberek laktak itt, akik teljesen közömbösen viseltettek az irodalom és az író iránt, s nemigen őrizték a ma már becses relikviának számító emlékeket — az író ruhatárából például csak egy fekete kalap maradt a múzeumra), engem azonban most egyáltalán nem zavar ez a „szegényesség”. Tudom, hogy a dolgozószobát sikerült az eredeti formájában felújítani, s eredeti ez az óriási íróasztal is, amelyen világirodalmi jelentőségű remekművek születtek egykor. Az itt látható kéziratok bizonysága szerint kínban, verítékben .. . A teleírt-telerajzolt kéziratlapok visszahúzzák gondolataimat a Dosztojevszkij-művek10
