Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: „Oly könnyű mihozzánk az utat megtalálni...” (Leningrádi napló)
a pánik. Saljapin pedig, miután nagy nehezen sikerült tisztáznia a helyzetet s lecsillapítania a felbolydult társaságot, közölte a korábban nagy hangon vitatkozó „szakértőkkel”: „Hát ez a művészet.”. A szovjet színművészek átalakuló-átlényegülő képességével kapcsolatban egyébként magam is szereztem tapasztalatot, méghozzá a moszkvai Szovremennyik színház bratis- lavai vendégszereplésekor, amikor a Siessünk jót csinálni! című Roscsin-darabot mutatták be. Az egész előadás alatt azon törtem a fejem, mi történhetett, hol lehet a híres Nyejolova, akinek a műsorfüzet szerint főszerepet kellene játszania, a színen mozgó főszereplő viszont egy csitri, egy tizenéves, annyira „gyerek”, hogy valószínűleg még a színművészeti főiskolát sem volt ideje elvégezni. Csak a bemutató után derült ki, hogy az a csitri volt Nyejolova, az OSZSZK érdemes művésze. A színészképzés leningrádi módszereibe a Nyikolaj Cserkaszov nevét viselő Ucsebnij tyeatr („Tanulószínház”) egyik előadásán sikerült bepillantanom; a Film- és Színház- művészeti Főiskola hallgatói adnak itt csaknem naponta számot tehetségükről, felkészültségükről, előmenetelükről. A lényeg tehát az, hogy a főiskola nem valamiféle „zárt” közösség, a hallgatók állandóan kapcsolatban vannak a közönséggel, reagálásán lemérhetik tudásukat, az elméletet közvetlenül köthetik a gyakorlathoz — ez pedig a színművészetben sem éppen elvetendő dolog. A Kirov Színház szólistája, az OSZSZK népi művésze, a ma már világhírű Jurij Maruszin idézi valahol konzervatóriumi éveinek tanárpéldaképét, Jevgenyij Grigorjevics Olhovszkijt: „Színpad nélkül nem születhet színész”. S Maruszin — a Jevgenyij Anyegin nem ok nélkül híres Lenszkije vagy a Lucia di Lammermoor feledhetetlen Edgarja — már elsős konzervatorista korától kezdve rendszeresen szerepelt a konzervatórium operastúdiójának előadásain. De Lebegyevvel kezdtem, s lám, milyen messzire szaladtam tőle! Amit azonban akartam, az talán ezekből a hevenyészett sorokból is nyilvánvaló: a közönség Lenin- grádban — s gondolom, a Szovjetunió egyéb városaiban-falvaiban is — nem passzív befogadója, hanem cselekvő alkotótársa a művészetnek, s ez kétségtelenül óriási eredmény, a fejlett szocializmus egyik felbecsülhetetlen értéke, ugyanakkor a művészet fejlődésének és tömegbázisának is szilárd biztosítéka. S nem csupán az előadóművészeiben . .. A Nyeva című irodalmit!) folyóirat 1984 novemberi számát a Jevgenyij Lebegyev alakításairól készített fényképfelvételek illusztrálják. A társadalmi odafigyelésnek és elismerésnek-megbecsülésnek ez is bizonyítéka és nem elvetendő módja. Azt hiszem — hazai viszonyaink között —, mi is alkalmazhatnánk. 7 Peszocsnaja naberezsnaja. A Nagy-Nyevka festői rakpartja, a nevére rácáfoló — a városba egy jó darab természetet belopó — Kőszigettel szemben. Itt, ezen a rakparton él és alkot Mihail Konsztantyinovics Anyikusin, a Szocialista Munka Hőse, a Szovjetunió népi művésze, Lenin-díjas szobrászművész, a leningrádi Képzőművészeti Akadémia professzora, akinek élete és munkássága elválaszthatatlan a nagy Néva-parti várostól. Leningrádot ma már egyszerűen lehetetlen az ő művei nélkül elképzelni. A repülőtér felől érkező látogatót mindjárt a város „kapujában” az ő szoborcsoportjai fogadják: a Győzelem téren, ahol Leningrád hősi védőinek az emlékműve — egy angol szobrász szerint a XX. század egyik legbámulatraméltóbb műalkotása — dominál. Monumentális bronzhimnusz ez a katonák, munkások, nők és gyerekek hősiességéről. Olga Berggolc és Nyikolaj Tyihonov, Vera Inber és Mihail Dugyin blokádversei, Dmitrij Sosztakovics Hetedik szimfóniája után itt Mihail Anyikusin szól napjainkhoz a blokád napjairól, amelyeket maga is átélt: bronzban és gránitban beszél a jelenhez és a jövőhöz — azokról, akiknek Leningrád az életét és dicsőségét köszönheti. A leningrádiak erkölcsi és szellemi győzelméről, a szocialista rendszer humanista lényegéről. A hatalmas Palota térnél is kétszer nagyobb Győzelem tér a maga egészében egy sajátos, optimista rekviem: nem reménytelen szomorúságra, hanem tiszteletteljes főhajtásra indítja a látogatót. Ha a Győzelem térről a Moszkvai sugárúton haladunk tovább a központ felé, a Moszkva téren ismét csak Anyikusin műve, a Lenin-szobor vonja magára a figyelmünket: szinte lép, mozdul ez a szobor, s mozdulatában olyan lendület feszül, hogy arra nemcsak a képzőművészeti szakember, hanem a legközönségesebb halandó, a leglaikusabb laikus is felfigyel: Leningrád lakosai „táncoló Leninnek” hívják ezt a művet, s a „tán
