Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - NAPLÓ - Mészáros Károly: Költő volt — kortársunk volt (Szitási Ferenc halálára]
zsér-, egy Duba-, egy Bábí-értékelés!). Za- labai nem vont — nem is vonhatott — párhuzamot az akkor már második kötetével jelentkező Battával, a Gál-versekkel, Tőth Elemér költészetével, mert ezeket sem becsülte sokra, elfogultan csak az „egyszemű éjszakások” legjobbjaihoz mérte a kötetet. A mondanivaló kérdésében is túlzott Za- labai. Ebből a valójában hiányos kötetből i.s kiolvasható egyfajta mondanivaló: ha több nem is, legalább annyi, mint egy tehetséges festőművész csendéleteiből. A természeti képekben örök emberi kérdések boncolgatására lelünk: élet, szerelem, újjászületés, halál. Azért beszélek bővebben e kritikáról, mert valamiképp meghatározta Szitási további pályáját. Nem, nem haragudott meg Zalabaira, okos és érzékeny ember lévén, levonta a megfelelő tanulságokat. Tudta, igaza van Zalabainak, ha nem is éppen abban, amire rámutatott. Bántotta gyengesége is, hogy engedett a ráhatásnak, a rossz tanácsoknak. Válságba került, de nem hallgatott el teljesen. Nem hallgathatott el, mert eredeti tehetséggel volt megáldva: kereste az alkatának legmegfelelőbb hangot. A hetvenes évek végén már tisztább, közéletibb hangolású, de a természeti, táji meghatározottságot mindvégig viselő versekkel jelentkezett. Akkor azonban már nem figyeltünk oda küszködésére, nem olvastuk figyelmesen a verseit, egyre vártuk a jobbat, a „nagy” verset, a berobbanó verset, amellyel meggyőz (legyőz?) mindannyiunkat. Ez a vers végül is nem született meg. A halál közbeszólt ... De igazságtalan vagyok, mert lehet, hogy ez a vers mégiscsak megszületett. Talán benne van a versekben, amelyeket azóta közölt, csak mi nem olvastuk el, s talán benne van azokban is, amelyeket nem közölt, így nem ismerhetjük. Tízgyermekes paraszti családban született a csallóközi Ekecsen (Okoc). Rozsnyón (Rožňava) végzett tanítóképzőt, majd a nyitrai (Nitra) Pedagógiai Fakultáson szerzett tanítói oklevelet. 1967-től Nagylégen (Lehnice) élt és tanított. Néhány évig járási tanfelügyelő is volt. A kötetét ért kritika óta visszahúzódott az irodalmi élettől, messziről figyelte annak mozgását; őrlődött. Munkahelyén, vagy kiskocsmákban találkoztunk, halk — mindig halk szavú volt —, szerény hangon mondta el véleményét erről vagy arról a könyvről, jelenségről. Tájékozott volt, művelt, véleménye mindig telibe talált. Egy kis sértődöttség mindvégig munkálkodott benne, nem tudott megbocsátani sem magának, sem másoknak. Közel senkit sem engedett magához, még legfelhőtlenebb napjaiban sem; félve, idegenül nézett mindenre és mindenkire. Nem nyílt ki többé. Talán csak előttem néha, akiről tudta: egy cipőben járunk, ott sínylődtem én is a kezdeteknél, aztán a nehéz nyitrai évek, és utána... A mellőzöttség fájt neki, amit hát — félrehúzó- dásával — maga magának is okozott. Másokkal sem beszélt szívesen az irodalomról. Esetleg néhányuk előtt lekicsinylőén szólt a Vetés-csoport néhány tagjáról. Világos, ebben nem volt igaza, de másképp hogyan szabadult volna a hatásuk alól? Hogyan találta volna meg egyéni hangját? Otthon a faluban sem nagyon hintette el magáról a tudatot, hogy költő. Tanító, aki verset ír. Nem csoda hát, hogy temetésén, munkásságát, életét méltatva, egyszer sem hangzott el a költő szó, s hogy — mint minden költő — a halhatatlansággal jegyezte el magát. Költő volt. Kötetre készült. A másodikra. Tíz év kellett, amíg bátorságot merített, bizalma lett, amíg ismét megérlelte magában a költőt. Kötetekre készült: verseket írt, elbeszéléseket, kritikát, mert az írás volt az életeleme, mert erre volt tehetsége. Műhelytitkait egyelőre nem ismerjük. Költő volt. Kortársunk volt. És nemzedékünk első halottja lett. Most már nekünk kell folytatnunk, amit abbahagyott: kiegyenesíteni pályáját, összegyűjteni, fölfedezni verseit. S nekünk kell elmondanunk, amit ő nem mondhatott el, amit magával vitt a sírba. Mészáros Károly
