Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)

Megköszörülte a torkát és körülnézett. — Lányok, hol vannak az én leányaim? — nyomban meg is pillantotta őket, s ráncos arcán ismét széles mosoly ömlött szét, és nem tudván, mit kezdjen hatalmas két lapátkezével, a zsebébe dugta, s dohány után kotorászott.

— Danyilovics! Hallod-e, Danyilovics? Megiszunk még egy flaskával? Zinuska!

... A gőzös ismét elbődült, a sziréna fáradt, kissé rekedtes hangja szétterült a már tompuló fényű és mind hűvösebb leheletfl folyó fölött. A part felől könnyed füstöt sodort a hajóra a szél, a süvölvények aprócska tábortüzei felől újra fellihegett a harmonika, és a zöldfülű tengerész, kidübögve a ritmust a fedélzet deszkáján, eltűnt a kabin mögött, a nővérek összepakolták a kosaraikat, magukra öltötték szvetterüket.

— És mi volt azután? — kérdezte tompán Grinyenko.

— Mi volt azután? Azután már semmi sem volt, elkezdtünk élni — békességben. Eleget gyötrődtem a lánykáimmal, megszenvedtem a magamét, igen-igen sokat bíbelődtem velük, míg leszáradt róluk a tojáshéj. Egy özvegyember nem apja a gyermekeinek, hanem maga is árva, egy igazi rabságos árva. Leányok! Zinuska! Ott lent van valahol a gumicsizmám, ne feledkezzetek meg róla! Az én Nasztyuhám nyolc évet kapott, leülte mind a nyolcat, de otthon már nem mutatkozott többé. A lánytestvéréhez ment egy másik területre. Magam nem nősültem meg újra, mert akkora ellenszenvet éreztem az egész női nem iránt. Magam mostam, emlékszem, magam tüzeltem a kemencében, minden asszonyi munkával megbirkóztam, csak pirogot nem voltam képes megtanulni sütni sehogy sem, sohasem sikerült, amiképp Szuvorovnak sem. A legidősebbik hamar felcseperedett, ezek is elviselhetőbbek lettek. Nézd csak, milyen gyönyörűek! Nem spórolok rajtuk. Mindkettőnek hat ruhája is van! Cigarettát nemigen vásároltam, mahorkát szívtam, ha kellett, még ruhácskákat is varrtam a lánykáimnak. Mondhatom, Danyilovics, hogy jól élek.

Öregasszony, özvegyasszony,

Menyecske még, nem vénasszony,

Vízért ment a folyóra.

Vödröt is vitt,

s megfeledkezett róla.

Énekelt rekedtes hangon, akár a hajósziréna, de hirtelen abbahagyta, mert sietős lett a dolga, felállt: — No, Danyilovics, indulok, már a mi kikötőnk következik. De azért derék lányaim vannak, ugye? Leányok, Zinuska!

Grinyenko is felállt: — És ő, ő még él?

— Nem is tudom, fiacskám. Levél nem jött tőle, én meg ugyan hová írtam volna? Meg aztán minek is, az élet egyre rövidebb, csak a lányaimnak örülhetek, meg annak, hogy majd táncolhatok egyet a lakodalmukon.

Felsóhajtott, és fejére tette a sapkáját.

A hajó egy kisebb, szép, tiszta kikötőhöz közeledett. Már csakugyan esteledett, a meleg bíborszín napocska észrevétlenül begurult a legközelebbi folyókanyar mögé. A har- monikás még eljátszott egy dalt, majd a harmonika elnémult, az emberek csomagolni kezdtek. Valahol távol, a túlsó parti réteken kaszálógép zümmögött, a levegőt teljesen betöltötte a virágzó zelnicemeggy illata, a szélesen hömpölygő folyó és a tábortüzek távolról jövő kesernyés füstjének a szaga. Zina, az idősebbik nővér leszaladt az alsó fedélzetre, és szeretetteljesen ráborította apja csontos vállára a köpenyt. Grinyenko nem hallotta, hogy a két lány milyen kedvesen évődik az apjával, s azt sem látta, hogy gondosan megigazgatják a zakóját, és aprózó léptekkel sietnek a pallóhoz. Grinyenko az idősebbiket, Zinát nézte, és a régi fájdalom, a fájdalom és a szerelem, katonaifjúságának tovatűnt szerelme teljesen megvakította és megsüketítette, és mindent könyörtelen, tartózkodó keserűséggé változtatott benne. Szívében szinte hullámokat vert a parázsló férfiúi keserűség. Búcsúzáskor odaintett a nővéreknek, összeszorította a fogát, majd erősen megszorította öreg útitársának széles, kérges tenyerét. Megmondjam neki, vagy ne? Talán megmondhatnám, hiszen jó ember ez, nem sértődne meg, mindent megértene. Meg kell neki mondani. De hát... De minek? Grinyenko elengedte a hatalmas, kemény kezet. Ugyan miért tépné fel a behegedt sebet, az utolsó sebet, melyet az élet már a háború után ejtett ezen a derék emberen?

A zöldfülű tengerész leengedte a horgonyt, majd egy hirtelen ügyes mozdulattal belecsípett az öreg egyik lányába; a lány komoly arccal rácsapott a kezére, majd fellépett