Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - LÁTÓHATÁR - Vaszilij Belov: Folyókanyarok (elbeszélés)
amikor kikecmeregtem a betegségből, aló megint a frontra. Látom, hogy ott már másképp megy a dolog. Előttünk állt egy erdő, de a fejszék is hamarosan előkerültek. A németnek már egy kicsit megjött az esze, de a mieink is megemberelték magukat. Nem úgy, mint azelőtt, amikor rohamra mentünk, s az egyik az édesanyját szőlitgatta, a másik szitkozódott; már nem volt bennünk annyi félsz, meg aztán a koszt is feljavult. Figyelsz rám, Danyilovics? Grinyenko ekkor mintha szívszorulást kapott volna, a szíve egy pillanatra abbahagyta a verést, majd megint nekilódult, a bordáihoz verődve; reszkető ujjait az arcára szorította, majd végigszántotta velük a két orcáját. — Azt mondod, hogy a te feleségedet Nasztyának hívták? — Igen, Nasztaszjának. Az öreg nem tudott rágyújtani, sehogy sem tudta kikotorni a gyufaszálat a skatulyából, meg aztán ketté is tört néhány a vastag, elmerevedett ujjai között. — Mi a neve a ti falutoknak? — Rodnyicski, Danyilovics. — Rodnyicski, Rodnyicski... — Hogy is felejthette volna el Grinyenko a csöndes Rodnyicskit? Csak úgy eltűnhetett volna talán emlékezetéből a berkenyesövénnyel körülvett ház? Nos, bizony ő az, Nasztya Rodnyicskiből. És az útitársa csak döngette halántékát súlyként ránehezedő, gyötrelmes szavaival: — ... No csak, hát miről is? ... Aha, a feleségemről beszéltem. Meg a háborúról. Harcoltam, harcoltam, és lassan elértük a Kárpátokat. Megint megsebesültem, már nem maradt rajtam egy darabka ép hely sem. Eleinte jöttek a levelek az asszonykámtól, de egyszerre csak elmaradtak. Hiába vártam — semmi. Egyszer aztán mégiscsak érkezett egy levélke, a legidősebbik lánykám írta, amolyan ákom-bákomokkal iskolai füzetlapon. Nézem, bizony elszorult a szívem — miféle oka lehet ennek, töprengek. így és így, apa, gyere haza, ha teheted, minél előbb, várunk. Az anyjukról meg egy szó se, de még egy fél se. — Azt mondod, hogy nem írt neked? — Grinyenko dühödten behajította a cigaretta- csikket a folyóba, és két tenyere közé szorította a fejét. — Ha legalább csak egy szót írt volna! Ügy bizony. Hát szóval nekem véget ért a háború .. . Megérkeztem a járási székhelyre, autóval hazáig már csak vagy negyven kilométer lehetett hátra. Bementem egy teázóba. Grinyenko behunyta a szemét és hallgatott, meg se moccant, hallgatta az öreg elbeszélését, és szemhéja alól kinyomódott a redők közé egy áttetsző csepp, a bőre alatt meg mintha csomókba ugrott volna a húsa. Megint felragyogott előtte a szempár, mely ugyanolyan volt, mint amilyen ezé a lányé a gőzhajón, és a lelkét ugyanaz a zelnice- meggy-illat töltötte be, s ugyanaz az északi tájszőlás csengett mindenfelől körülötte. Kinyitotta a szemét: elvakította a napfény és a folyó tükrének éles kéksége; az újabb kanyarjelző kürtszó egy pillanatra elnyomta beszélgetőtársa hangját. — .... nos, szóval bementem a teázóba. Kit nem látok? A szomszédom ül odabent, Szasuha, tele szájjal meséli a háborús élményeit, ő is életben maradt, és hamarabb hazaérkezett, mint én, de nyomorékon tért meg, térdig letépte a lábát az akna. Emlékszem, ittunk egyet együtt, és ő még gyorsabban hadar, majd tépni kezdi magáról az inget. Hát mi az, megtébolyodtál, Szasuha, mondom neki, hiszen élve jöttél haza, az is nagy szó, hisz élni kell. Hallgass, Gromov, feleli, az egész faluból csak mi ketten maradtunk meg, te meg én, a nyomorék. Én meg azt mondom erre neki, hát nézd csak meg jobban, hisz engem is szitává lőttek. Csupa sebhely vagyok meg horzsolás, csak hát, vigasztalom, mi most már csak ilyenek leszünk, örülj, hogy legalább a fejünk a helyén maradt. Kérdem aztán tőle, mi újság a faluban, hogy élnek az itthoniak? Hát, tudod, Vanyuha, mondja, amelyik fehérnépnek elesett az ura, az még hagyján, ■de akiké életben maradt, azok mind elkurvultak. Ne beszélj így, Szasuha. Csak legyen valami házikó, tücsök majd csak akad bele. Ha minden férfi elesett rajtad kívül, akkor az azt jelenti, hogy az összes fehércseléd rendes a tiéden kívül. Hát te, kiabál, hát te, Gromov, te semmi se vagy? Azt hiszed, hogy a tiéd tán különb egy cseppet is, mint az enyém? Ugyanúgy elcicázgatott a katonákkal, de nem is úszta meg szárazon. Csak menj haza, majd meglátod a fattyadat... Mintha csak kést döftek volna belém, olyan szúrást éreztem a szívemben. Ugyan honnőt kerültek volna ide a katonák, kérdezem, hisz erre nem is vonult a front. Hát két nyáron át ki kaszált itt szénát a tüzérségnek?
