Irodalmi Szemle, 1986
1986/9 - LÁTÓHATÁR - Borisz Fjodorovics Lapin: Az első lépés II. (sci-fi)
— Ki ez? Kié ez a hang?! — A mindig készséges Konzultáns most kínosan hallgatott. — Mondd már, ki ez?! — Ez ... a Navigátor! — Ne hazudj! A Navigátornak nincs hangja! — Én ... engedtem át neki... az egyik tömbömet... Mert unatkozunk ... éjszakánként ... csak úgy fecsegünk ... Ne nyugtalankodj... ez nem árt az ügynek ... Ö nem személyiség ... egyszerűen csak értelem. — De te nem vagy vele összeköttetésben. — Elektrokábelt... alkalmaztam. A végképp megzavarodott Polina a kajütjébe menekült. Jobb már nem is lehetne! Abban reménykedett, hogy a Konzultáns majd segít neki a kérdés tisztázásában, s ehelyett mi történt? Az egyik érthetetlen dologhoz egy másik társult. A csel sikerült, a Konzultáns elárulta magát, Polina viszont egy lépéssel sem jutott előbbre. Ennek a sajnálatraméltó, gyöngeelméjű, idézetgyűjtögető és szószátyár öregnek sikerült valamit eltitkolnia. Polina most kis, szakállas gnómként képzelte maga elé a Konzultánst, aki kincseiért — színes tengeri kavicsokért — reszket. Persze, e kavicsok közé egy gyöngyszem is keveredett... De hát mi, ml történt Svennel? Másnap reggel Polina megváltoztatta a Navigátor energiaellátásának sémáját: ne fecsegjen és ne elméskedjen, s különben is, így megbízhatóbb lesz. Eltelt néhány nap. Egyszer már hajnalban felébredt — úgy tűnt neki, távoli hívást hall: „Polina! Polina!” Félálomban, mit sem értve futott a hang után, s végül Svenbe botlott. Sven kezeslábasban ült a Konzultáns mellett, haja a homlokába hullt. Fáradt és levert volt... Polina közelebb ment hozzá, de mielőtt a vállát érinthette volna, Sven szétfoszlott és elmerült a Konzultáns befogadó szerkezetében. S már csak ott, belül kezdett nevetni: — Haha! A naiv emberek! Hahaha! Polina vad, állati kiáltást hallatott. — Mi a baj, Polina? — kérdezte szenvtelenül a Konzultáns. A HATÁR Ettől fogva a lelki nyugalom egy percre sem tért vissza Polinához. A külső világ az ő számára megszűnt, minden, ami egy kicsit is érdekelte, a bensőjében összpontosult. A Sven által feladott rejtvény a rögeszméje lett. Tudta, hogy ideje lenne összeszednie magát, hogy nem szabad összeroppannia, hogy a pszichózis munkaképtelenné teheti, s mégiscsak ő az egyetlen felnőtt a Hajón, de képtelen volt bármit is tenni. Segítségül hívta minden bátorságát — de már nem maradt benne bátorság. Az apjával folytatott képzeletbeli beszélgetésekben keresett megváltást. E beszélgetések mindig feltöltötték energiával. Alex megjelent, s ő nem talált más témát, mint Sven távozását. Polina közönséges gyönge nőnek bizonyult, aki a Hajó gigászi pszichikai megterhe léseire .nincs felkészülve. Lám, Alex olyan ember volt, aki ujjat mert húzni a kozmosszal, s ilyen ember volt John, az első parancsnok, de még Etel néni is, a vasakaratú Etel néni, akit nem tört meg semmi baj, semmi túlterhelés. Ű meg ... De hát nem mindenki születik keménynek. Polina most nem az eszével, hanem a szívével fogta fel, milyen humánus dolog a reaktorajtó. Az ő helyzetében levő ember számára az egyetlen megoldásnak a t á- v o z á s mutatkozott. Ám Polina elhessegette ezt a méltatlan gondolatot: elmenni túlságosan egyszerű, túlságosan könnyű. Mi lesz azokkal, akik itt maradnak? Mi lesz a gyerekekkel? Képesek lesznek-e továbbrepülni? Igyekezett minél kevesebbet tartózkodni a gyerekek között, hiszen bármely pillanatban elvesztheti az önuralmát és ostobaságokat, helyrehozhatatlan ostobaságokat művelhet. Viszont a magány is riasztota: ahogy bezárkózott a kajütjébe, nyomban megjelent előtte Sven. Néha úgy tűnt, el sem távozott, hanem itt rejtőzik valahol a Hajón, kószál, akár egy árnyék, éjszakánként meg belopózik Polina kajütjébe és kísérteiként áll az ajtóban. Körülbelül egy hónap múlt így el. Polina érezte, hogy az expedíció nevelőjéből-veze- tőjéből a terhévé válik, szóval már csak zavarja a többieket. Hogy nézhet rá Alexander vagy Lucienne most, amikor lényegében elállt mindentől, amire tanította, nevelte őket?
