Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - Duba Gyula: Vallomás a regényről I.

is számomra — még nem létezik, sőt egyenesen elutasított lehetőség. A magány fogalma is tűrhetetlen, a novellák hőse — bár némileg passzív jellem — szívósan keresi önmagát és helyét a társadalomban. Az írói látásmód személyessége egyértelműen növekedik. A hősöket metaforikus értelmű jelenségek veszik körül, szimbolikus életjelek. Delfinek (a nagyvilág szirénhangjai), sánta nyulak (a csökkentett lehetőségek jelzései], őznyom a friss, első hóban (már érezhetően múlik az idő s készülődik a történelem), pusztuló csukák (az elmúlás diadala az élet felett), csendesedő rádióhullámok (apám öregszik), felhőrongyok a repülőgép körül (komoran romantikus, elkésett fiatalság). A novellavilág középpontjában azonban már kétségtelenül az a bizonytalan lelkek habozó mozgásával tébláboló, töredékes arcélű, megkésett értelmiségi mozog, aki szlovákiai magyar, a tény minden történelmi, érzelmi és gondolati következményével és jellemzőjével, sajátos létérzé'kelésével és komor történelemtudatával, közép-európai léleknek és e kérdéskör sajátos képviselőjének hive — és tudva — magát.

Szabadesés című regényemben Morvái lesz a neve. Egyetemista, majd szerkesztő, egy kultúraalapozó nemzedék tagja. A novellahősök integráns egységesítője, mintegy szintézise, s már határozottan a történelem embere, ezen belül is a nemzetiségi történelemé. Alkatából és sorsából következően ösztönember, nem elég tudatos és határozott, hogy alkalmas legyen sorsformáló tettekre, de arra már képes, hogy kíváncsian figyelje és bizonyos méla öniróniával elemezze magát. Sorsába belenyugodott, s bár megkísérti a z öngyilkosság lehetősége, csak mint mosolyra késztető bohóság, mulatságos értelmetlenség. Határozottan készül a holnapra, mert élni akar. De keveset — szinte alig — tesz azért, hogyan éljen! Morvái sorsának egyik lehetséges tanulsága, hogy a tehetség céltudatosság és jogérzék nélkül — kevés. Főleg az emberi jogok szilárd érzete, az egyén — és a közösség — öntudatának és méltóságának érzése és a célirányos önbizalom létfeltételek, mert ezek nélkül nincs megalapozott létbiztonság. Morvái jelleme közvetve felveti azt a kérdést is, hogyan lehet öntudatos, jogai érzetének birtokosa az, akit a történelem megalázott? A kérdés áttételesen vetődik fel, mintegy eszünkbe ötlik, Morvái maga nem veti fel, s talán ezt is ösztönösen teszi, mert érzi, hogy nem tudna rá helyes választ adni, általánosan elfogadhatót.

Szokatlan, s talán nem is helyeselhető, hogy az író kritikai módszerrel elemezze — magyarázza? — művét, rendhagyó bizonyára, de úgy érzem, nem megengedhetetlen. Játéknak is hasznos lehet. Ha valóban kritikát írnék a Szabadesésről, mindenekelőtt emberi és tárgyi világát, időrétegeződését és korszakait, a valóságban jelen lévő emléktartományait vizsgálnám. A történet komor, archaikus képpel indul: húsvét hétfőjén idős feketeruhás emberek mennek a templomba, előredőlve birkózva a széllel, elgondolkozva nézi őket az utód, az egyetemista Morvái. A remény — s az író — kettős világa van jelen, falu és város valósága, parasztvilág és értelmiségi lét, a korszak új alaphelyzete. A legkorszerűbb valóság, drámai léthelyzetek és sorsok melegágya, emberi vágyak és társadalmi gondok foglalata. Egy kritikusom a „kétlelkű” emberek írójának nevezett, de nem én és hőseim, hanem a kor „kétlelkű”, dialektika elmélete a dolgok és jelenségek legbensőbb lényegét fogalmazta meg. A pusztuló régi és a születő új markánsabban él egymás mellett s együtt, mint bármikor, intenzívvé teszi a változásokat és gyorsabbá az időt, az embereket pedig ellentétek hordozóivá és benső ütközések színterévé (csataterévé?!). Az élesebb és nyugtalanítóbb ellentétek aktív szimbiózisa, permanens drámája az idő rohanását s a lelkek kapkodó bizonytalanságát eredményezi. A falu tája felett úgy ül a történelem, mint sötét felleg, s bár nem fenyeget viharral, mert már kitombolta magát, emléke mégis nyugtalanít. Jár-kel alatta Morvái, népét szemléli, célt, szerelmet keres, múltját vizsgálja, önmagát alapozza. Harmincéves múlt, s még mindig alapoz, nehezen ér révbe, a történelem elkésettje s alig éri utol önmagát. Megkésett nemzedéket képvisel, korélményei bizonytalanná és jóhiszeművé tették, bizonyos értelemben hívővé és tisztává, bár nehezen bízik önmagában, de annál inkább hisz eszményeiben.

Morvái ösztönember, de maga a regény is ösztönös mű, stilizált vallomás. Bonyolult korban született, amikor a bizonytalanság és értékromlás korállapotot és sorsfordulót tükrözött. Ezért — Morvái jelleméből következően — nem a határozott tettek igényét és szükségét hirdeti, hanem az elpusztíthatatlan emberi élni akarást. Vallomásos mű, de ilyen értelemben korszakzáró, befejeződik vele az ösztönösség ideje, lezáródik a céltalanság (?) állapota.