Irodalmi Szemle, 1986

1986/9 - Soóky László: Készülődés vadászatra (filmnovella)

táncol, majd eldördül a lövés. A katona a szemével tartja az irányt, üvegesedik a tekintete. A homlokán apró sebhely.

Az őrnagy már újra gukkerez, majd ismét céloz, tüzel, a megölt katona a hóba ejti a fejét, parányi vérpatak festi meg a havat.

Félelmetes csend.

Az őrnagy a vállára veti a fegyverét, s elindul a völgy felé.

Valami mozdul a szálerdőben, róka, az őrnagy ráemeli a fegyvert, lő, a róka fájdalmában felsír, s testét vonszolva araszol a dombtető sűrűje felé.

Az őrnagy a vérnyomot követve, cigarettázva ballag utána, amint a sűrűséghez ér, leveti a kabátját, ráfekteti a távcsövet és a puskát, majd bemászik a róka után. A vérnyom egy ideig követhető, azután elvész. Az őrnagy farkasszemet néz egy fekete üreggel, majd az oldaltáskájából papírcsomót húz elő, gyufával meggyújtja, bedobja az üreg nyílásán. A papír fellángol, s megvilágítja az üregen túli teret, amely bent cseppkőbarlanggá szélesedik, félelmetesen szép. Lent egy pillanatra megvillan a még szenvedő róka szeme.

Az őrnagy kibújik a bozótosból, felöltözik, zsebre dugott kézzel áll, nézelődik, fütyül, a szemközti domb fölött lassan araszol a hold, egyre kékül a havas ragyogás.

Elindul a völgy felé, az erdő szélén egy pillanatra megáll, majd a keskeny réten átvágva eléri az országutat, messziről kisváros tompa fényei láthatók, az út szélén almafák csupasz ágai merednek az ég felé.

Az őrnagy út menti fakereszthez ér, a kereszten rozsdától kettévált Krisztus zörög a feltámadó szélben. A kereszt alatt viharlámpa világít, kirajzolva egy fiatal nő alakját. A nő csodálatosan szép, tágra meredt szemmel nézi a közelgőt.

Az őrnagy megáll, lehajol a viharlámpáért, arcmagasságba emeli, hosszasan nézi a nő riadt arcát.

— Természetellenesen szép — mondja.

Jobb kezében továbbra is a viharlámpát tartja, bal kezével kigombolja a nő kabátját, majd az ingét is. Tenyerével megsimítja az ágaskodó melleket, majd a kabáttal gondosan betakarja.

— Kétségtelen, mindez tökéletes.

A nőhöz fordul, kimérten szól:

— Vársz valakit?

— Nem tudom.

Az őrnagy előveszi a pisztolyát, hosszasan céloz, lő, a lövés nyomán a Krisztus lába zörögve hull alá, hintázik a szögön.

— Biztosan nem tudod?

— Talán várok valakit, talán nem. Bármi elképzelhető.

— Az úton nem jön senki. Ez az út járhatatlan. Az erdőből sem jön senki. Az erdőben mindenki halott.

— Igaz lehet, a csend mindenesetre erre utal.

Az út fölött, égmagasan megjelenik egy vörös rakéta, ragyog, árnyakká bontja a táj tárgyait. Amint kihuny, a helyébe lép imbolyogva egy fehér, majd megint egy fehér rakéta.

— Indulj, menj előttem — mondja az őrnagy, s odanyújtja a nőnek a viharlámpát; elindulnak a város felé, ahonnan lassan, zötykölődve katonai tehergépkocsi közeleg, fényszórója hasogatja a sötétséget. Az őrnagy az autó elé lép, megállítja.

— Alázatosan ... — szól a katona.

— Történt valami? — kérdezi az őrnagy.

— Jelentem, nem.

— Helyes. Ogy tűnik, nem világítanak a lámpái.

— Világítanak, uram, ön is látja, hogy világítanak.

— Nekem úgy tűnik, hogy mégsem — mondja az őrnagy, s az autó elé lépve pisztolyával szétlövi előbb a bal, majd a jobb oldali reflektort is.

— Nos?

— Valóban nem világítanak, uram, igaza volt.

— Természetesen. Van gyufád?

— Igen, uram.

— Gyújtsd fel az autót.