Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - ÉLŐ MÚLT - Kósa László: Egy elfelejtett gömöri néprajzi író: Komoróczy Miklós

pályának. Vállalkozó kedvére vall, hogy 1892-ben Puskás Tivadar híres telefonhírmondója szolgálatába állott, ahol mind írói, mind színészi tehetségét hasznosíthatta. Élete legnagyobb élményeként könyvelte el, hogy 1893 nyarán részt vett a Korintusi-csatoma ünnepélyes megnyitásán. Mindeközben vidéki lapoknak is írt, sűrűn rendezett irodalmi matinékat, fölolvasásokat, jótékony célú előadásokat.

„Sok bolyongás után visszatért régi vágyához és 1894 végén a rozsnyói kath. főgym- nasiumhoz kinevezték ideiglenes tanárnak” — olvasható Szinnyey munkájában valószínűleg saját fogalmazású mondata. Andrássy Dénes gróf és neje — nem tudni, milyen különös érdemeiért — 500 forint ösztöndíjban részesítették, amin tanári oklevelet szerzett.

Az előbbi kalandos éveknél jóval nyugalmasabbak következtek. 1899-ben Rozsnyón Sajó-Vidék címmel hetilapot alapított. Három évi szerkesztés után megvált tőle, majd kis szünet után, 1902-től ismét három évig a város nagy múltú lapját, a Rozsnyói Híradót szerkesztette.

Az elkövetkező esztendőkben nevezetesebb közszerepléséről nincs adat. 1919-ig volt rozsnyói tanár, majd Magyarországra távozott. Utolsó éveiről alig került elő följegyzés. Üjra kipróbálta mindazokat a mesterségeket, amelyekkel fiatalabb korában már dolga volt. Politizált, tanárkodott, újságot írt, föllépett kabarészínészként és dolgozott magánhivatalban. Míg 1926-ban Budapesten „... egy kávéházban vidám beszélgetés közben, fejjel fordult le a székről az az ember, aki teljes életében mindig talpra esett. Mert akkor már mindegy volt...” — írja róla egyik kortársa (Dr. Pósch József: A Rozsnyói Társalgási Egylet százéves története 1831—1931. Rozsnyó, 1932. 268.].

Vajon milyen jellemet takart a mindig „talpra esés”? Az életrajzból sejthető, hogy Komoróczy Miklós különösen színes egyéniség lehetett, akkor is, ha tetteinek jelentős része könnyűnek találtatik az utókor mérlegén. Néhány visszaemlékezés-részlettel idézzük föl alakját, viselkedését. Azért is tanulságos vele ilyen módon megismerkedni, mert kitetszik, hogy Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula számos novella- és regényfigurája Komoróczyhoz hasonló alakokról ihletődött, azok előképe volt.

„A katolikus főgimnázium tanári karának minden egyes tagja nagy tudásával, mindig barátságos, vidám és társaságszerető egyéniségének lebilincselő varázsával nagy mértékben járult hozzá a rozsnyói társadalmi élet szellemének és elevenségének emeléséhez, de ezek közül is ki kell emelnem Bittner Józsefet, a nagy zenészt és Komoróczy Miklóst [Móczi mestert), aki mint tornatanár, nemcsak mint sport-ember, újságíró, poéta, ünnepélyrendező és jó tarokkista volt, hanem minden lehetőt a humor szemüvegén szemlélve, agya mindig mások rovására kieszelt tréfák végbevitelén s a társaság földerítésén járt, amihez isten adta tehetsége volt, mert Barkó (palóc) szó járású nyelven elmondott humoros, víg történeteinek, adomáinak, köszöntőinek előadásával és egyéb mókáival mindenkit megkacagtatott, s ezen előadásival nemcsak Rozsnyón, hanem Gömör, Nőgrád és Borsod vármegyékben is hírnévre tett szert. Sokoldalúságára jellemző, hogy a hentesmesterséget is űzte, persze csak a saját házánál tartott disznótor alkalmával, amikor a sertéssel mindig ő maga bánt el, ahhoz böllért a világért sem hívott volna (Haray Artúr: Diákköri emlékeim. Bp., 1938).

„A rozsnyói társadalomnak mindenütt ott lévő, mindenben résztvevő, mindig jókedvű, többé-kevésbé mindenhez értő, sok mindenre használható és felhasználható, szellemes és mozgékony tagja volt... nem volt az az orfeumi, cirkuszi vagy kabaréművész, aki a palóc-paraszt hangját, beszédmodorát, egész egyéniségét oly frappáns módon és oly jellegzetesen tudta volna visszaadni, mint ő... Mint ilyen, bizonyos jelleget adott a rozsnyói társadalomnak és egyletünknek is.” (Pósch i. m. 264—265.)

Pósch a továbbiakban kitűnően árnyalt jellemzést ad róla. Elmondja, hogy a szerénység egyáltalán nem tartozott tulajdonságai közé. A kisvárosi társadalom jellegzetes alakjának a színészet, az újságírás és sok más mellett talán legfontosabb szenvedélye a szépirodalom volt.

Minden műnemben és számos műfajjal kísérletezett. Lírai verseket, ódákat, elégiákat, gyermekverseket, elbeszélő költeményeket, népies beszélyeket, novellákat, történelmi tárgyú kisregényt, verses drámát, később már csak prológokat írt iskolai ünnepségekre. Talán legérdekesebb című műve a Reám hallgassatok vármegyénk fazekasai röpirat volt. jóllehet ezek a szépirodalmi alkotások a vidéki irodalmi élet szerves tartozékai voltak,