Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - KRITIKA - Dusza István: A mindennapok és a történelem dramaturgiája
hogy a szerző alaposan átdolgozta ezt a művét is. Az üdülő átalakul egy szakszervezeti tanfolyam színhelyévé, ahol bár ugyanazok a személyek élnek és mozognak, mégis átéríelmeződik kapcsolatuk. A névtelen levelek megmaradnak mint a vígjátéki bonyodalom előidézői és mozgatói, de sikerült megváltoztatnia a cselekményben a színpadi változatban eléggé meghatározhatatlan dramaturgiai funkciójú portás figuráját, és így az kevésbé látszik manipulátornak. Sajnos a kötetben olvasható változat befejezése sem a legjobb, mert a már előbb is említett effektus, amellyel mintegy megtoldja játékait, itt is feltűnik: a névtelen levél szerzőjét ennek a zárójelenetnek a végén a nézőtéren is keresik. Szerencsére már kevésbé agresszív módon, mint a színpadon látott változatban. A drámakötetben szereplő legfrissebb szatírája egyes jegyeiben túllép a vígjátékokon. Már alapötlete is kegyetlen szatírát sejtet: egy mészáros életének vágya a státuszszimbólumként áhított kerti tcrpe. Ám valószínű, hogy mire ez a Játék törpékkel című darab színre kerül, a munka nélkül meggazdagodók aligha gipsztörpékre vágynak majd. A kispolgárnak az értékeket összekuszáló korunkban a „művészetet” már a videokazettákról szemünk elé ömlő horror-, pornó- és konzumkultúra-áradat jelenti... Ogy vélem, elérkeztem az új drámakötet és a csehszlovákiai magyar drámaírás legfontosabb jellemzőjéhez. Mind a mindannapok, mind a történelem esetében megmarad az aktualitásnál, nem képes a felszíni jelenségek mélyére nézve és nyúlva meglátni az egyéni sorsokban az általánosabb, a történelem ellentmondásos fejlődési folyamatában élő emberek drámáit. Szinte minden esetben a feltételezetten meglévő befogadói közösségi tudatra próbál építeni, ugyanakkor megfeledkezik a minden jó dráma esetében meghatározó lélekrajzról, a figurák világlátásáról, a hősök akaratából eredő küzdelemről. Általában az arisztotelészi drámaértelmezés jellemző rá, tehát irodalmi jelenségként kezeli a műnemet, megfeledkezve arról, hogy ma már egy sokkal bonyolultabb fejlődési szakaszában van a dráma. Ennek a fejlődési szakasznak éppen a színház a meghatározója, amely történelmi fejlődése során egy magasabb fejlettségi fokon ugyan, de visszatér az autonómiához, vagyis öntörvényű, fejlett művészetként már nem hajlandó az irodalom felsőbbrendűségét respektálni. Éppen ezért lett sokkal bonyolultabb és összetettebb a mai drámaírók feladata, akik vagy felismerték, vagy nem, hogy a színház nemcsak belső alkotóerőivel, hanem a nézővel együtt vesz részt a művészeti alkotás megteremtésében. Jan Mukaŕovský szerint „azt is lehet mondani, hogy a néző bizonyos értelemben esztétikai kategóriává lép elő, mivel közvetlenül, máskor pedig közvetetten befolyásolja, sőt néha bele is avatkozik az alkotófolyamatba”. Ebben a megállapításban ott van a színháznak mint művészetnek a karakterológiája: az alkotás egyszeri volta, s így a befogadás szerves előrevivője ennek a művészeti ágnak. Ha arra tekintünk, hogy Klimits Lajos kötetében a legsikerültebb alkotások a rádiójáték és a tévéjáték drámai műfajaiban születtek, akkor ennek az okait egyebek között a Matesz dramaturgiai tevékenységében is kereshetjük. Annak idején már számba vettem, hogy az elmúlt másfél évtizedben színházunk tizenöt szerzőtől tizennyolc csehszlovákiai magyar drámát mutatott be. Ezek között volt szerzőnk egyik komédiája is, de úgy tűnik, hogy ezzel lezárult sok minden. A másfél évtized alatt tizenegy első drámás szerző mutatkozhatott be a Matesz színpadán. Köztük eddig csak Kmeczkó Mihály jelentkezett kétszer is új drámával, azaz jutott színpadhoz. Bármennyire is tagadnánk, ez a tény nem a színházunk folyamatos és átgondolt együttműködését jelzi a tájainkon drámaírással foglalatoskodó írókkal. JÁN SOLOVIC: SZÍNMÜVEK A dráma és a színház egyre inkább összekapcsolódó művészetében azonos fontosságú szerepet tölt be a társadalmi küldetés és az esztétikai meghatározottság. Mélyebb analízist kíván az a megállapítás, hogy a dráma- és a színházművészet társadalmi küldetésének mind az író, mind a színház szinte naprakészen eleget tud tenni, hiszen könnyen találhat olyan témákat, illetve drámai alapanyagot, amellyel megfogalmazhatja az adott aktuális cél apoteózisát. Ugyanakkor sokkal nehezebb s tökéletesebb felkészülést, a drámaírótól a színház alaposabb ismeretét kívánja meg, ha mindennek a társadalmi elkötelezettségnek (beleszámítva az első esetben éppen a felszínesség okán elhallgatott
