Irodalmi Szemle, 1986

1986/8 - Ardamica Ferenc: A megfelelő telefonszám (elbeszélés)

vaiöt Is adott. „Néha megcsípnek”, írta reszkető írásával, s arra kért, ismételjük meg az egész cécőt.

Irányítószám hiányában a levél néhány napig a postán hánykolódott, azután cégünk

titkárságára került, ahol — ahelyett, hogy továbbították volna részlegünknek — felbontották.

Kitört a botrány.

A borravaló elfogadásáért mindnyájunkat szóbeli megrovásban részesítettek. Dezső bácsi jó néhányszor kénytelen volt a sapkájához nyúlni.

Továbbá: a reszkető sorokat reklamációként kezelték, minek következtében megvonták egyhavi prémiumunkat.

Ezenkívül kötelezték a brigádunkat a fertőtlenítés ingyenes és mielőbbi megismétlésére.

— Hitted volna róla, amikor integetett? — kérdezte Ervineszcu.

— Nem én! — esküdöztem.

— Az asszonyok kiszámíthatatlanok! — mondta Otokár.

— Az öregasszonyok meg végképp! — toldotta meg Jozsinkó.

Dezső bácsi nem szólt semmit.

Dúltunk-fúltunk. Mindenki haragudott mindenkire, de főleg az öregasszonyra.

Dezső bácsi írásban közölte vele, hogy pénteken reggel, kilenc órakor érkezünk, addigra készítse el a terepet (egy percig sem fogunk várakozni!), és úgy készüljön, hogy az akció után negyvennyolc óráig nem tartózkodhat a lakásban, mert a korábban használt modern permetszer kifogyott, s a klasszikus réginél (büdös) ez az előírás.

— Majd szarok rápazarolni a drága Ficamot! — mondta Dezső bácsi, és ráverte a pecsétet az irat alján díszelgő, előre odafirkantott aláírására.

Ehhez tartva magunkat robogtunk pénteken a városka felé, ahol az öregasszony lakott.

A néni a kapuban várt ránk, a terített asztal a reggelivel meg az udvaron.

Kedvesen tessékelt beljebb mindnyájunkat, mintha meg sem írta volna azt a bizonyos levelet. A következményeiről — mindenesetre úgy látszott — halvány fogalma sem volt.

— Jöjjenek, jöjjenek, úgy sem nyitja rám senki az ajtót, amilyen hosszú az év! — mondta. Szavai őszintén hangzottak.

Libasorban masíroztunk befelé a lakásba a pumpával meg a reá tekert gumitömlővel.

— Várjanak! — szólt ránk. — Nézzék meg, jól van-e elkészítve minden...

Meg kellett adni. példásan kirámolt. Jó hogy bele nem gebedt a munkába.

— Mielőtt hozzáfognának, egyenek! — mutatott a megterített asztalra.

— Nem érünk rá, sok a dolgunk! — ellenkezett Dezső bácsi komoran.

Az öregasszony idegesen tördelni kezdte ujjait, és elpityeredett.

Felváltva kapkodtuk tekintetünket hol a tornácon felpúpozott ágyneműre, hol rá, hol meg a reggelivel csábító asztalra.

Némileg megenyhültünk. Mormoltunk valamit, és kegyesen ráraktuk fenekünket a hokedlikre. Ettünk, csak a borókapálinkát utasítottuk most is vissza.

Az öregasszony furán körülugrálva szolgált ki bennünket.

Megfigyeltem, hogy két bakugrás között el-elborul a tekintete, s mintegy kiesve a háziasszony szerepéből, kétségbeesve a kezét tördeli.

Jozsinkó ismét elkérte tőle a kútkapu kulcsát, hogy a reggeli után megkóstolhassuk a házilag készített málnaszörpjét.

Ervineszcu megsimogatta a lábához törleszkedő vénséges kandúr hátát, majd felállt és hatalmasat böffentett, mintegy jelezvén, hogy immár semmi keresnivalónk nincs tovább az asztalnál.

— Dehogyis abajgatnám én magukat, de nem tudok aludni. Nem hagynak... Csípnek ... — szólalt meg az öregasszony bocsánatkérően.

Felkászálódtunk és nekiestünk a bútoroknak. Még a függönytartókat is szétszedtük.

Ismét Dezső bácsi spriccelt, úgy látszik, le akarta dolgozni a borravalót. Ment miniden, mint a karikacsapás. Nem vágtuk össze a melót, mégis egykettőre elkészültünk.

Dezső bácsi aláíratta vele, hogy két napig nem lép be a lakásba. Azután előbb kiszellőztet, úgy fog hozzá a takarításhoz. Gumikesztyűben! A mosószódát pedig egyetlen -fel- és lemosóvízből sem hagyja ki.