Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Ardamica Ferenc: A megfelelő telefonszám (elbeszélés)
A MEGFELELŐ TELEFONSZÁM Ardamica Ferenc Először A ház mögötti meredek hegyoldalba fúrt szivattyús kutat háromszög alakban apró lyukú drótkerítés vette körül. Különböző irányból három ösvény vezetett hozzá, s valamennyi a drótkerítésen elhelyezkedő, gondosan lelakatolt kiskapuk egyikéhez futott. — Kérd el az öregasszonytól a kulcsot! — mondtam Jozsinkónak, az új fiúnak. — Ácsi! Minek ez a nagy sietség?! Ráérünk ... Az öregasszony nem készült el, még rámol — mordult felénk Ervineszcu. — És még jő darabig csinálni fogja! — csatlakozott Ervineszcuhoz Otokár, átpréselve magát a szűk, előszobát helyettesítő folyosóról az udvarra. — Most üríti a szekrényeket. Jozsinkó zavarba jött, nem tudta eldönteni, mit tegyen. Kétgazdájú kiskutyához hasonlított, aki két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó parancsot kapott, s akinek a gazdái iránt érzett odaadó hűsége épp most változik át tudathasadássá. Fekete szemét vadul forgatta, hol felém, hol Ervineszcu felé, félő volt, hogy a bogárszemek fönnakadnak. — Mit ugattok bele mindenbe?! Ki beszél itt munkáról? Egyszerűen csak szomjas vagyok! Nekem nem telik habos Aranyfácánra, sem drága üdítőkre! Otokár gúnyosan mosolygott, Ervineszcu pedig, akiben már legalább három Aranyfácán lötyögött, úgy tett, mintha megsértődött volna. — Épp annyit keresel, mint én — vigyorgott Otokár. — Szegény milliomos! Csak nem kívánod, hogy elsirassunk? — így Ervineszcu. — Aki sír, attól el kell venni — kapcsolódott be a párbeszédbe Dezső bácsi, a főnökünk, egy percre kidugva a fejét a szűk előszobából. — Nemsokára hozzáfogunk! Hahotáztak .. Először rajtam. Azután Dezső bácsin. Közben Jozsinkó kettészakadt énje ismét eggyé vált, eldöntötte, hogy nekem fogad szót, és besurrant a főnök mellett a lakásba, hogy elkérje az öregasszonytól a kútkapu kulcsát. — Gyerekek! — mondta Jozsinkó, amikor megjelent a kulccsal, pohárral és vödörrel. — Szerény becslésem szerint legalább egy óra várakozás! — Másfél! — vágott a szavába Otokár. — Te még nem értesz hozzá! Mielőtt alkalma lett volna elejteni, elvettem Jozsinkótól a kulcsot és a poharat, és elindultam a kitaposott ösvényen a kút felé. Hagytam, hogy kövessen a vederrel. A kiskapu lakatja — bár gyakran használhatták — csak nagy nehézségek árán nyílt ki. Néhány csepp olajra áhítozott. Elképzeltem, mit kínlódhat vele az öregasszony naponta. Jozsinkó zajosan szivattyúzta a vizet, előbb szolgálatkészen a poharamba, majd — amíg én részegre ittam magam — a vederbe. — Béka nő a hasadban! — kiáltott rám Ervineszcu, amikor látta, mit művelek. — Ha ettől megy el az eszed, sohasem tér vissza! — kontrázott Otokár. — Finom... Ez a legegészségesebb! — mondtam, s habár már nem kívántam a jóízű vizet, tüntetően ittam még egy pohárral. — És a legolcsóbb... Én fürödni szoktam benne! — fitymálkodott Otokár, de azért furdalhatta a kíváncsiság, mert elindult a kút felé.
