Irodalmi Szemle, 1986
1986/8 - Dobos László: Fátyolos (novella)
Az ismerkedés kiindulópontja lehet kényszer is. A véletlen is. Voltaképpen mi ismerkedünk, szokatlan módon, de ismerkedünk. S ennek nincs sémája, ez így nincs megírva sehol. Jő érzésem testvére a bizalom: bizalmas együttlét. Ha másoknak mondanám így, a buszon bizalmas viszonyba kerültem egy férfivel — kiröhögnének. Az első kérdésük az lenne: partiképes?... Nem, nem az, és nem is beszéltünk házasságról, egyáltalán, utálok a házasságról beszélni. Vágyom a komoly ismeretségre, de hogy rögtön a férjhez menés, mindent odacsomózni, minden találkozást csak onnan nézni. Miféle? Kiféle? Megfelelne-e? Ez a női társadalom árnyéka: egyetlen dolognak, egyetlen érzésnek rendelni alá az egész életet? ... Számomra ez ellenszenves. Azt sem tudom, ki fia, borja ez a férfi, bennem jó érzéseket indít el — így szótlanul is. Ezt a bizalmasságot, ezt az együttlétet akarom függetleníteni mindentől. Engem a szabad, kötetlen érzések vonzanak, amelyek nincsenek kötve feltételhez. Amikor ezt tapintatosan kifejtem otthon — elszabadul a pokol. Hűha, miket vágnak a fejemhez! Az idősek egyet nem akarnak tudomásul venni, a saját dolgaimat én jobban érzem, mint a világ minden öregedője, öregecskén gondolkodott évfolyamtársnőim nagy része is: kell, hogy legyen alattunk egy komp, aztán jöhet egy kikötő — ez a filozófiájuk... A lány úgy érzi, szoros mozdulatlanságuk lehet simogatás is. Egymás hívogatása. Először mozdul meg a férfi karja, jobb kezével igazít zakója vállán, feljebb húzza kissé. „Ezzel is bensőségesebbé válhat ez a szorosság”, olvassa le a lány, „kisimítja a szövet gyűrődését, megvasalja következő gondolatom előtt az utat. Érthető, ezen a sóhajnyi helyen lehetetlen is másként közeledni... Azt sem értem, miért kell magunkat érzelmi dolgainkban alávetni mások ítéletének? Bévül kerültem egy picike körön, és most arra gondoljak, mit mond apám? Anyám, vagy mások? Mert hisz mindenre lehet mondani példát és történetet az előző időből. Ez a virágsziromnyi hely már az én életem, ezzel az idővel már én rendelkezem, s amit érzek, már az én tulajdonom... Mit mondjak el mostani utamról, akárkinek is? Hol volt, hol nem volt, amikor útra kelt egy lány, semmit sem remélt attól a naptól, és akkor találkozott egy emberrel, akinek nem volt neve, de erős válla és karja: ez állította meg a lányt. A lány nagyon szeretett menni, hangtalanul felállni és menni a halálos fáradásig: testével állta el a lány útját, fától fáig, ároktól árokszélig, kis víztől a nagy vízig, így nem volt mit tennie, mint tűrni a másik erejét. A lány átvette a férfi akaratát, s azt kellett művelnie, amit a másik gondol: megállni az egymást lökdöső, tépő, harapó embertömeg közepén, és egyetlen pillanatból csinálni órát, napot és évet. A semmiből valamit, a kevésből sokat, talpalatnyi földből országrészt, közönyből vágyakozást... A többiek, akik köröttük álltak, úgy látták, összeborulnak, s hogy a lányt karok nélkül is ölelik. És akkor is, ha felkél, akkor is, ha lemegy a nap. Irigyelték és megátkozták őket, de a lány nem bánta, most értette meg, hogy az öröm nem az utak. hosszában, nem a menés izgalmában, hanem a megtalálásban van ...” „Az a baj”, mondta magának a lány, „hogy mindez csupán képzelet.” A férfi másodszor, harmadszor is igazított zakójának vállán, mozgásba jött, mintha az elmúlt óra fullasztó szorosságát akarná kárpótolni. De értelmezhette ezt a lány úgy is, hogy rövidesen elindulnak valami levegős kényelembe, ahol nézhetik egymást, és szólnak is majd, ahol a férfi keze beteljesíti a mese kívánságát. Ismét közel jött a táj, szántó, tengeri, búza, néhol megritkított füzek foltja. Lassított a busz, már csak néhány perc — számolta a lány. Ragyogó szemmel tolakodott a férfi után, követte, de amint az lelépett a jármű alsó lépcsőjéről, bal karja élettelenül lengett mellé. „Fakéz, fakeze van, úristen ...”
