Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - FÓRUM - Ján Sabol—Zeman László: Adalék Ady lírája szlovák fordításainak kérdésköréhez
Az ütemfajták entrópiája a ritmus síkjában E. B. Lukáč fokozottabb „formahűségét” tükrözi (h = 0,6882, R = 0,3118; Beniak: h = 0,7058, R = 0,2942). Ugyancsak az eredeti tükröződését fedezhetjük fel a fordításokban a verssor és a mondat intonációs vonalának egybeesésében.3 Nem szóltunk mind ez ideig a harmadik fordításról, amely a két előbbitől jelentős mértékben tér el. Vertikális hangsúlyeloszlása egyenetlen, s ebben Adyhoz közeledik (feltűnően a második félsorban). Eközben a verssorok típusa egyöntetű (70,8 %-uk három nyomatékú; h = 0,6592; R = 0,3408). Utemalakítása viszont újból „rendhagyó” (az ütemfajták entrópiája: h = 0,7221; R = 0,2779). Verselése eszerint elsősorban szil- labikus kötöttségű, mintha a szerző — aki nem volt költő — a kortársi szlovák „szil- labotonikus” fejlődési szakasszal szemben az archaikusabb elvhez térne vissza... (itt nem boncolgatjuk, hogy mennyiben hat a fordításban ritmikailag tulajdonképpen meg nem oldott 4. versszak, vagy például a 20. verssor nyelvileg és ritmikailag erőltetett inverziója („a sa kajať”) stb.). Összegezésként ismételjük: E. B. Lukáč és V. Beniak fordítása az eredeti variánsát képviseli olyan értelemben is, hogy az Ady-versben rejlő lehetőségeket realizálja. E. B. Lukáč versformája kötöttebb, s e kötöttség jellegével is közelebb került az eredetihez, mint Beniaké, aki viszont ütemkezelésével és sortípusaival mintha az Ady-vers általánosságában felfogott „szabad belső tagolásának” elvét juttatná nagyobb mértékben kifejezésre. A jambus érvényesülését — bár a zenei jelleg leképezésének mindenképpen részeleme lehet — nem is annyira az eredetihez viszonyítva, mint inkább a két fordító egyedi és nemzedéki poétikájának (beleértve fordítói szándékukat is), valamint a szlovák szótagszámláló-hangsúlyos (szillabotonikus) verselés egyetemes fejlődési vonulatának függőségében szemléljük. S épp e tekintetből különbözik lényegbevágóan a harmadik fordítás, amely mintha az eredeti szillabizmusának fokozott áthallását érvényesítené (a nem-költő fordító az eredetinek jobban ki van szolgáltatva.. ). A növekvő entrópia szerint sarrendbe foglalt értékek: sortípus MARKO h = 0,6592 R = 0,3408 LUKÁC h = 0.7081 R = 0,2919 ADY h = 0,8941 R = 0,1059 BENIAK h = 0,7977 R = 0,2023 ütemfajta ADY h = 0,6782 R = 0,3218 LUKÄČ h = 0,6882 R = 0,3118 BENIAK h = 0,7058 R = 0,2942 MARKO h = 0,7221 R = 0,2779 Hogy mennyire járulnak hozzá az E. B. Lukáč fordításában kimutatott jellemzők tolmácsolásának intuitíve érzett „adyszerűségéhez” (vagy az idézett „kraskói jelleghez”), azt csak a hangtani sík további összetevőinek számbavételével (figyeljük meg például az „i” hangzó átmentését az utolsó versszakban: „Testament strašný rukou značiť I a plakať v plači, v plači, v plači.”), valamint a magasabb szintű egységek, a fordítás jelentéstani szerveződésének és megfeleltethetőségének a bevonásával lehet megválaszolni. Ügy tűnik, hogy az intonációs szerkezet integráló hatása és korrespondenciája e kérdésben is meghatározónak bizonyul. Vizsgálódásunkból nem vonhatunk le általánosabb vagy túlzó következtetéseket. Talán csak annyit, hogy a „mimetikus” leképezés, az eredetihez hangtanilag-ritmikailag ily módon közel eső fordítás nem feltétlenül közelítő a befogadó irodalom vonatkozásában.
