Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - FÓRUM - Ján Sabol—Zeman László: Adalék Ady lírája szlovák fordításainak kérdésköréhez

ADALÉK ADY LÍRÁJA SZLOVÁK FORDÍTÁSAINAK KÉRDÉSKÖRÉHEZ*

Ján Sabol—Zeman László

1. A lírát bizonyos vonatkozásban mint a lefordíthatatlant definiálják. A lírai hatóanyag eszerint olyan szorosan kötődik a nyelvi formához, hogy arról leválaszthatatlan. De ami ily sarkított módon nyilatkozik meg a költői nyelvhasználatban, valójában a nyelv egészére is érvényes: a hangnak és a jelentésnek (gyűrűzéseivel együtt) feloldhatatlan egysége felől két nyelv egymással összemérhetetlen, s a fordítás valójában lehetetlen (Winter 1961). Ortega (1963) szerint éppen ezért kísértjük, azaz kíséreljük meg újból és újból. E tény azonban már önmagában is utal arra, hogy a fordíthatóságnak a fogalma dialektikus jellegű, illetve azt differenciáltan, az egyes nyelvek, szövegtípusok, nyelvi és szövegi szintek viszonylatában kell felfognunk, s az így kialakuló vonzások rendszerében kell értékelnünk a költői mű fordításában is a formahűségre törekvést és a formaváltoztatást (szubsztitúciót). A fordítási antonimiák Savory-féle tárában a 11— 12. tétel tartalmazza a verses forma prózára alakításának s ezzel szemben a versformát verssel fordításnak az elvét (Savory 1968, 50), miközben az utóbbi az eredeti forma többé vagy kevésbé mélyreható megváltoztatásától szoros visszaadásáig terjedhet (az analóg s az úgynevezett mimetikus fordítás meghatározását lásd: Holmes 1970). Sőt a formahű tolmácsolás — legalábbis a résztvevő nyelvektől, egyes irányzatoktól vagy műfajoktól függően — az adekvát, egyenértékű fordítás ismérvévé válhat. Vagy a fogalmazást ez esetben még szorosabbra vonva: a fordítás akkor minősül az eredetivel egyenértékűnek, ha azt már a hangtani-verstani vivőanyag alapján mint az eredeti tolmácsolását azonosítjuk.

Hogy jelentés és hanghatás egysége és egyirányúsága s ezen belül a ritmusalakzatok és a vers zeneiségének érvényesülése a szimbolista lírának — s így Ady költészetének

— alapvető sajátossága, valamint hogy a fordításban ennek az egységnek a visszaadása, alkotó jellegű célnyelvi újraképzése központi tényező, alig vitatható. A fordításnak pedig mint az eredeti variánsának az értékelésében a forma forrásnyelvi-célnyelvi meg- feleltethetőségének a vizsgálata nyelvközi és irodalomközi összevetést igényel, amelyben a résztvevő nyelvek tulajdonságaival, e tulajdonságok metrikai kihatásával és a poétikatörténeti tényekkel egyaránt számolnunk kell. Dolgozatunkban Ady szlovák fordításainak némely verstani vonatkozásáról szólunk ilyen értelemben.

2. Az Ady-vers vizsgálói fő jellemzőjének tekintik szabad ütemezését, az élőbeszédnek vagy a régi magyar ritmusnak mintáit idéző verssortagolódását és -tagolását (Földessy 1921, 29, 39—40, 48—62; uő. 1941, 24 és másutt; Németh László [1939], 1969, 15—67; Vargyas 1952, 181 skk., 225 és kk.), vagy más viszonyításban az ütemek szerinti osztódás és az időmértékes lüktetés átváltásaiból és egymásrarétegződéséből eredő metrikai kettősséget (Németh [1925], 1970, 20). Azt, ahogy egyes soraiba — Fónagy Iván szavával élve — „bebocsájtja Ady a jambust”, vagy a sor élesen tagolva, ereszkedő és emelkedő ütemezéssel egyformán megoldható (Fónagy 1959, 183 és kk.). A ritmusformáknak e „konsonanciájában” Fónagy a kötött és szabad vers építkezési elvének egyesítését látja. S mindez az Adytól származó „zökkentéssel”, „rámintázás- ként” (Gáldi 1961, 108) jelölt vagy „szimultán ritmusnak” mondott metrikai újítás, amely a költő strófaszerkesztésében is megnyilatkozik („egyenetlenített” szótagszámú