Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - NAPLÓ - Grendel Lajos: A legnépszerűbb cseh író

kérdésnek a pontos megválaszolása alapos íilológiai felkészültség nélkül elképzelhe­tetlen. Inkább csak úgy a kertek alól pró­bálom meg megközelíteni. Mind a magyar, mind a cseh modernizmusnak hasonló gyö­kerű a keletkezése, noha hiba volna nem látni időbeli eltolódottságukat és a két megújulás szemléleti-poétikai különbségeit is. Az viszont nem vitás, hogy mindkét prózairodalom legutóbbi szemléleti-poéti­kai megújulása a hatvanas évekig nyúlik vissza, s ennek a megújulásnak a cseh irodalomban Bohumil Hrabal az egyik leg­jelentősebb úttörője. Ez a paradigmaváltás a magyar prózában látszik tartósabbnak és — radikálisabbnak. A Filmhez, a Termelé­si-regényhez, az Emlékiratok könyvéhez fogható műveket a mai cseh prózában nem találni. Nem értékítéletet akarok mondani ezzel, csupán megállapítani egy tényt: azt, hogy a magyar prózaírók jelentős része (s éppen a legjobb írók többsége tartozik ide) olyan regénypoétikai kísérleteket vitt végbe eredményesen, amelyek a magyar próza arculatának alapvonásait változtat­ták meg. Igaz, ezeknek a nagyon jelentős műveknek egyike sem tömegolvasmány, noha Esterházy Péter, például, prózájának bonyolultsága ellenére is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozik. Mészöly Miklós, Mándy Iván, Nádas Péter, Krasznahorkaí László és kollégáik a művelt magyar értel­miség, az egyetemi és főiskolai hallgatók az irodalom, a társadalomtudományok és a filozófia iránt fogékony részének kedvelt írói elsősorban — ínyenceké. Még Esterhá­zy Péter is, noha stílusának játékossága és szellemessége, pazar iróniája és öniró­niája révén olyan olvasók egy részének a bizalmát is megnyerte, akik máskülönben idegenkednek a modern próza bonyolult és áttételes stílusától ős cselekménysze­gény kompozícióitól. Az új magyar próza legtöbbjének stílusa artisztikus, nemegy­szer barokkosán körmönfont, s befogadása, illetve megértése elképzelhetetlen azoknak az irodalmi, filozófiai és művelődéstörté­neti utalásoknak és vendégszövegeknek a helyes interpretációja nélkül, amelyekben Esterházy Péterék művei dúskálnak. Arisz­tokratizmusával és intellektualizmusával ez a próza önmaga korlátait is felállította. Értékéből mindez semmit nem von le, ám a kiváló regények és elbeszélések nagyobb népszerűségének útját elzárja. S azt hiszem, Bohumil Hrabal magyar­országi népszerűségének okait ezen a csa­páson haladva kell keresni. Hrabal — köz­keletű szóval élve — olvasmányos író. Az olvasmányosság a magyar irodalomkritika művelői körében nem áll ma nagy becs­ben. Sok úgynevezett olvasmányos regény és elbeszélés jelent meg és jelenik meg még napjainkban is magyar írók tollából, ezek azonban vagy lektűrök, vagy olyan művek, amelyek az ábrázolás vagy a poé­tikai alakítás tekintetében sok szállal ta­padnak a magyar próza régóta agonizáló, de, sajnos, még ma is eleven naturalista- anekdotáző hagyományaihoz. Több-keve­sebb invenciózussággal megtöltött klisék. A magyar irodalomkritika-írás konzervatív vabb toliforgatói előszeretettel nevezik ha­gyományőrzőnek, sőt realistának ezeket a műveket, holott sablonok ismételgetése nem hagyományőrzés, hanem epigonizmus, és a nyelvi szegénység és szürkeség, az időszerű társadalmi kérdések felületes pertraktálása még nem realizmus. Hrabal olvasmányos író, de nem oly módon, mint a lektűrírók vagy a letűnt és kiüresedett formákat felmelegítő sok ma­gyar — és nemcsak magyar — kortársa. Igaz, az ő prózája sok mindent megőrzött a realizmus nagy mestereinek eszközeiből és ábrázolásmódjából. És nemcsak a stílus tárgyilagosságát és eleganciáját. Típusok és karakterek sokféleségét tudja megte­remteni takarékos nyelvi eszközökkel, pár­beszédekkel, a prágai argó diszkrét be­emelésével a szövegbe. Történeteit — fő­leg novelláit — olykor mintha fél kézzel írná, mintha nem is stilizálna, mintha csu­pán metszeteket vágna ki a valóságból, és minden mondanivalóját rábízná a szerep­lőkre, azok beszédmódjára, modorára, cset- lő-botló viselkedésére. Prózája — jóllehet némelyiknek említésre érdemes cselekmé­nye sincs — őrzi a múlt századi realista próza mozgalmasságát: vagyis történik benne valami valakivel, noha ez a valami sokszor csak jelentéktelen-mulatságos ba­nalitás, a valaki pedig többnyire csak egy szegény ürge. írásai azonban nem a cse­lekmény síkján mozgalmasak, hanem azál­tal, ami a szereplőkben játszódik le né­hány pillanat alatt egy szokatlan esemény hatására — mint, mondjuk, Mándy Iván­nál a magyar irodalomban. (Az ilyen „bel­ső” mozgalmasság persze már a modern próza vívmánya.) Miközben az új magyar próza — némi túlzással mondva — a ke- délyeskedő, a valóságot szimplifikáló anekdotikus hagyományok elleni küzdel­met tekintette egyik legfontosabb feladatá­nak, Hrabal számos művének a magja

Next

/
Oldalképek
Tartalom