Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Kövesdi János: A „hétköznapi realizmustól” a játékos és ironizáló-groteszkig (interjú Bohumil Hraballal)
hogy az egyik vécétisztítő, a másik meg doktor. Ez az a valóságos invázió, aminek megvan a maga történelmi logikája, és csodálkozom, hogy magát az a rövidke mondat nem hagyja békén. Én mosolygok, mert... és most vigyázat! Magam író vagyok ugyan, de szintén elvégeztem a jogtudományi kart, és mindazt átéltem és a saját bőrömön tapasztaltam mint doctor juris utriusque... És tulajdonképpen így lett belőlem „első osztályú” író ... # Szeretnék többet tudni írói műhelyének „titkairól”. Az egyik huszadik századi nagy magyar író, akit Kosztolányi Dezsőnek hívnak, az amerikai Ernest Hemingway-hez hasonlóan fontosnak tartotta az írói munkában a törlést, a „húzást” (Hemingway például azért írt állva, hogy ne írjon fölöslegességeket ]. Öntől valahol azt olvastam: „Meghagyom a szöveget az első változatban és azután már csak húzok, elhagyok, nem söpröm össze magam után az írás nyomait, utólagos csiszolgatásokkal nem színlelem, hogy több vagyok, mint mások." Ha arra gondolok, hogy Lev Tolsztoj kilencszer átírta kitűnő regényét, a Feltámadást, nyilvánvaló: ahány alkotó, annyi alkotóműhely... — Amikor írni kezdtem, akkor az első öt könyvemet én is mindig bemaszatoltam, átírtam, kijavítgattam, megint átírtam, még ollót is használtam a csinosítgatáshoz, úgyhogy a Gyöngyszemtől az Átlényegítőkön, a Szigorúan ellenőrzött vonatokon át egészen a Hirdetésig rengeteget bíbelődtem a szövegeimmel, néha hatnál is többször átírtam ... De mostanában már másként dolgozom. Már Az angol királyt is, igaz, nagy feltöltődés után, jegyzetek nélkül, de igen nagy lelki koncentráltsággal írtam. Mondhatom, hogy szinte egyetlen nekifutással... Egy lélegzetvétel — egy kép, aztán kilégzés.. . úgy, ahogy az írógépem képes volt követni a gondolatmenetemet. A legújabb három regényemet is egyetlen nagy sodrással írtam, sőt a három regényt egyetlen könyvbe írtam bele, hogy majd azután egyéves időközökben újraírhassam ugyanazokat a változatokat egy témára, filmes vágőtechnikával filmszerűvé formáljam őket, ráragasszam tiszta papírlapokra, majd egybevessem, s amikor végül összeállítottam a könyvet, csak azután számoztam meg a lapokat... Ezt a festőktől tanultam, meg Jackson Pollocktól, tőle főként az „öntési” módszert, meg aztán a kínai festőktől is sokat tanultam, akik szintén igen nagy súlyt helyeznek az összpontosításra, s amikor úgy érzik, abban a pillanatban hozzálátnak, fogják az ecsetet, belemártják a tusba s ä la prima a tiszta selymen megejtik a maguk néhány pontos ecsetvonását, majd néhány rövidebb vonás következik ... És akkor vagy ott van, amit odafestettek, vagy nincs ott. .. Ha már egyszer ott van, akkor az egek jókedvre derülnek és mosolygósak lesznek, és ilyenkor a festőt olyan kellemes érzés önti el, mintha libazsírral kenegetnék a mellét... Nekem csupán annyiban könnyebb a helyzetem, hogy írhatok néhány héten át, aztán félretehetem, mondjuk egy évre, s akkor ä la prima alaposan szemügyre vehetem, amit azelőtt a papírlapokra rákopogtam, és azt követően hetekig eljátszhatok az ollóval s játszva ki- nyirkálhatom azokat az oldalakat, amelyek összefüggenek egymással... Csak azután hasonlítgathatom össze néhány héten át ezeket az oldalakat, hogy végül megszámozhassam őket... S később játékos jókedvvel legépelem az egészet... És csak ekkor nézem meg alaposabban, mi is jött ki az egészből, s az én esetemben nincs semmiféle kenegetés, én nem kenegethetem a dicsőség élvezetével libazsírral a mellemet, az én esetemben más van, kétségbeesés attól, hogy az, amit írtam, nekem magamnak tetszik ugyan, de vajon fog-e tetszeni másnak? ... S eztán következik a legborzasztóbb, a pimaszság, a hónom alá fogni, amit írtam, és bevinni valamelyik könyvkiadóba. Mindannyiszor úgy érzem magam, mint kisiskolás koromban, amikor vittem haza a szüleimnek a rossz jegyekkel ékes bizonyítványomat... # Irodalmi alakjai közül erőteljességével kitűnik Vladimír Boudník, aki láthatólag erős „empirikus” hatást tett Önre. Hogyan kerültek közel egymáshoz? — Amikor Nymburkba kerültem, a harmadik osztálytól néhányszor egymás után kettesem volt magaviseletből, de nem azért, mintha elvetemült lókötő lettem volna, csak mindenféle tréfákat űztem, úgyhogy inkább bohóc voltam, újra ki akartam tűnni a fiúk között, első szerettem volna lenni, talán azért, mert a valóságban félénk voltam és magányos. Első akartam lenni a futballpályán is, amikor rúgtuk a bőrt, csakugyan ment is nekem a játék és örömet szerzett, hogy a barátaim elismernek. Később a munkahelyemen is így volt ez, fontos volt számomra, hogy legyen belőlem valami haszon, hogy vigyem valamire, hogy versenyző, hogy világbajnok legyek ... Ezért csodáltam annyira Vladimír Boudníkot, a prágai ČKD-gyár szerszámkészítő munkását, aki egyben aktív
