Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Kövesdi János: A „hétköznapi realizmustól” a játékos és ironizáló-groteszkig (interjú Bohumil Hraballal)
A „HÉTKÖZNAPI REALIZMUSTÓL“ A JÁTÉKOS ÉS IRONIZÁLÓ GROTESZKIG # Életrajzaiból ismeretes, hogy középiskolásként — sok más nagy prózaíróhoz hasonlóan — versekkel kezdte az írói pályát. Az írásban „valamiféle közelit, valami olyasmit láttam, ami mind az emberek, mind a magam számára szükséges”, olvasható egyik vallomásában. Amint az eddigi életműve igazolja, az emberek számára nem csupán „valamit”, hanem sokat fedezett föl, ezért van oly hatalmas olvasótábora, és nemcsak idehaza, hanem külföldön is. Nekem úgy tetszik, hogy szinte valamennyi alkotása mélyen átérzett költemény, mert ön nem szűnt meg költő lenni, csupán más irodalmi műfajok és műformák felé fordult, az ön egész „átlényegítése” voltaképpen a szürrealista költészet sebes sodrású folyama, és — talán — nem is lehet más, minthogy ön testestül-lelkestül, tehát természeténél fogva érzékeny, lírai költő. Mit jelent az ön számára a költészet, mely költők hatottak leginkább az ön érzelemvilágára, milyen fajta költészet jelentett bizonyos értelemben valamiféle kulcsot önnek a prózához? — Azt hiszem, hogy az elején csakugyan lírai költő voltam, sőt most a végén is az vagyok. Azt hiszem, hogy kezdetben csak és csakis csodálatról volt szó mindaz iránt, amit magam körül láttam, úgy gondolom, utólag rájöttem, hogy Platon a filozófia kezdetének éppen ezt a „csodálatot” tartja. Meg kell azonban pontosabban határozni szociális helyzetemet. Nem voltam én árva gyerek, eleinte nagyanyámnál laktam Zldenicében, a legszélső utcában, melynek csak az egyik oldala volt házakkal beépítve, és szemközt a Nap s a határtalan égbolt, meg a kukoricaföldek és a szőlőtáblák; igaz, akkor ott már nem termesztettek szőlőt, a hosszú földsávok gyümölcsfákkal és bokrokkal voltak teleültetve. Itt négyéves koromig éltem; szobácskáját nagyanyám úgy rendezte be, hogy minden reggel úgy éreztem, mintha egy kis templomban vagy egy kastélyban ébrednék... És azután jött Polná és Nymburk, és mindig csak a sörgyárak belterületén éltem, és amint tudja, kde se pivo varí, tam se dobre darí...’ (ahol a sört főzik, szerencse időzik), egyszóvel sohasem tudtam, magamon pedig nem fedeztem fel, hogy mi a szegénység vagy a nyomor... Tehát szüntelenül körülvett a természet, a legkülönbözőbb illatok, a dolgozó emberek és legfőképpen a nagymamám, akehez szakrális viszony fűzött és fűz ma is... Úgyhogy miután a reáliskolában összesen kétszer megbuktam, mégiscsak sikerült leérettségiznem, és azután elkezdtem olvasni a költőket, s tőlük aztán megtanultam, mi is voltaképpen birtokolni a csodát, mármint verset írni. A tanítómestereim Baudelaire, Ungaretti, Nezval, Apollinaire, Céline voltak, később a szürrealisták... Néhány éven át mást se tettem, mint újabb és újabb változatokat írtam ezekre a költőkre, tanultam szonettet írni, újra és újra megpróbáltam Céline nyers áradású stílusában verset költeni, meg aztán persze Eliot Atokföldje című költeményén gyakoroltam. Csak és csakis a csodálat elragadtatásával viseltettem mindaz iránt, amit hallottam, amit láttam... És főként azokat a költőket és írókat csodáltam mindenekelőtt akik ámulatba ejtve engem arra sarkalltak, hogy utánozzam őket, hogy éppoly vágyakozással nézzem magam körül a világot, miként ők maguk is ... * cseh népdal Interjú Bohumil Hraballal