Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)
zene helyett fúvós hangszerek rikoltoznak, trombiták és harmonika kíséretében, később szaxofon és pisztronok, és a táncrendben már több a tangó, keringő és bugivugi, mint a csárdás, vérlázító dzsesszmelódiák viaskodnak a vontatottan énekelt népdalokkal, nye- kergő harmonikaszó sír az éjszakában, a pentaton dallamok ütemébe szinkópák keverednek. Az archaikus falu felbomlott közösségének tudatán erélyesen kopog — vagy inkább vadul dörömböl — a modern huszadik század előszelének hozzánk ért hulláma. Elégedetlenség, nyugtalan láz és tanulásvágy, alaktalan elvágyódás késztet hosszú utazásra, személyvonattal, három átszállással egy hegyek közötti szlovák kisvárosba. Mintha a világ végére utaznék, pedig a távolság alig több száz kilométernél. Amit teszek, lázadás, sőt forradalom, a világ vakmerő felfedezésére tett kísérlet, játék a sorssal és az ismeretlennel. Húszéves vagyok. Mit akarok? Egészen bizonyosan nem tudom, a véletlenre bíztam magam. Óriási gyárcsarnokban állok, nem láttam még ilyen hatalmas fedett helyiséget, fülsiketítő a hangzavar. Körülöttem mozgás, forgás, s minden csupa acél. Megmunkáló gépek zúgnak, szegecselő légkalapácsok ugatnak — vagy nagy erővel kelepelnek? —, a levegőben hatalmas acéllemezek úsznak át a csarnokon, óriási tartályok konganak. Lehetetlen szót érteni, már-már aknarobbanásszerű dörrenések hangzanak szünet nélkül, morajló zajuk békés csatatér. Félig süketen megyek haza, munkásszálláson alszom, a szomszéd ágyon szlovák hegesztő pihen. Szombaton megjön a felesége. Hajnalban szeretik egymást, félhomály van, a fabarakk deszkáit nézem és hallgatom felgyorsuló lélegzésüket, visszafojtott sóhajaikat, a gyönyör mélyről jövő, elemi hangjait. A műszakon nagy vasakat viszek egyik helyről a másikra, magamhoz: ölelem őket, világos öltönyöm rozsdabarna lesz tőlük, mert még nincs munkaruhám. A szó — parancs — ma is fülembe cseng: Vedľa!, mondja a művezető, hogy tegyem a vasat a másik mellé .. . Vedľa!, mondja ismét türelmetlenül. Néz rám s én a fejemet ingatom, nem értem, mit akar. Vedľa, ismétli harmadszor is a szót, titokzatos, fontos szó lehet, mely elzárkózik előlem, megadóan ingatom a fejem, s a szó márványnál maradandóbban belém vésődik. A művezető néz rám, majd az égre fel, ahol a nagy lemezek úsznak, človeče, csóválja a fejét, ember! Mi történik velem? De hát mit akarok itt, mit keresek itt? ... Békés csatazaj körülöttem, szorgalmasan tomboló front dübörgése, valóságos tüzérségi zárótűz, melyben a vedľa magányos, ártatlan, mégis sebet ejtő lövés.,. 5. „Kovács vagyok, ifjú a lelkem, kinyílt előttem a világ, a nagyvilág .. ” Kékinges fiatal kórus harsogja, nemzetiségi fiatalok az ötvenes évek elején. Aztán az utcán menetelve, indulót énekelve: „Messze száll, mint a győzelmi zászló, hősi híred s a sok büszke év...” B. A. osztálytársam kemény, erős hangon szavalja, figyelmezteti az urakat, a burzsoát, a főpapokat, gyárosokat és más reakciósokat: „Még kér a nép, most adjatok neki, vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép ...” Dózsa Györggyel fenyegette B. A. a kizsákmánylókat — Ady szavaival —, de nem volt elég a fenyegetés, a szavalat után kardot rántott és fergeteges huszártáncot — verbunkost — járt, pantallója szárát verte, tenyerét csattogtatta, villogó kardja félelmetesen villogott az osztályellenségre. Magam előtt látom B. A.-t és a többi énekest, táncost és szavalót, a menetelő ifjú kovácsokat, s magamat is közöttük, ahogy konok kanásztáncot járok néhányadmagam- mal a kassai színház előtt, délután, bámészkodó tömegnek; nosztalgiával figyelem az ifjúsági sízövetség kékinges tagjait és. csodálkozom. Óriási távolság választ el tőlük, távolság időben és létszemléletben. Jó lenne pontosan megfogalmazni a különbséget, amely életem első húsz évének érzelmi töltésű hang- és ritmusemlékei és az ötvenes évekkel kezdődő korszak hasonló élményei között keletkezett! Az új korszakkal megváltozott az idő jellege. Szakadék tágult az időben, éppen 1950-nél hasad fel a múltból hömpölygő időfolyam felszíne, s a mély repedés egyre szélesedik. A korszak minőségi változásokat hoz. Az élmények változnak, a régiek új, más minőségeknek adják át. helyük, s időszerűségüket veszítve messze távolodnak. De ez talán természetes lenne, hiszen felejtünk, ám a minőségi értékeltolódás! .. . Sípos Zsuzsa nenő panaszosan jajongó hangja, B. A. és a fiatal kovácsok mennydörgő fenyegetőzésével összevetve, szánalomra méltó. De a korábbi, a legharciasabb háborús indulók és győzelmi dalok sem érnek fel erőben és öntudatban a „Kovács vagyok ...” spontán lendületéig. Az új korszak az idő felgyorsulásának jegyében kezdődik. A meglóduló időt a napi élmények és benyomások szaporodása, az ismeretek tömegessé válása kíséri. Dallam,
