Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)
A húszas évek elején már apáink is játszottak színdarabokat. A Mágnás Miska, a Piros bugyelláris, A tolonc a játékos képzelet, a könnyű boldogság és romantikus beteljesedés világába vezette a parasztot. A népi kultúra művi elemekkel oldódott és súlytalanodon, a cigányzenészek műdalokat tanultak játszani, a lakodalmakban, kocsmában vagy este a faluban a legények ajkán felcsendültek a szentimentális, divatos slágerek. A rádió megjelenése, majd fokozatos elterjedése a faluban új dallamokat és szövegeket, új ritmust — mozgáskultúrát, új érzésvilág tárgyi és értelmi közegét — sugárzott és sugallt. A kondás-királyfi gyerekfantáziát formáló megtérése idején a legények és nagylányok is színdarabot adtak elő. Ez volt a címe: Őrmester úr, jelentem alássan. Dohányszárítóban állt a színpad, gyerekek, a zsinórakasztó-rudakon ülve-lógva néztük a daliás történetet, az őrmester úr szép szerelmének a történetét. Tisztek és bakák évődtek szép lányokkal, igazi csók is csattant a színpadon, mire mi, gyerekek, majd leestünk a szárítórudakról. Őrmester úrnak — egyszerű ember lévén — el kellett hagynia az úri társaságot, s íme, máig bennem zsong a dal, mely üzent érte: .. könny és bánat lett az emberélet, boldogságot senki sem ád, őrmester úr, jelentem alássan, hogy itt az élet boldogtalan!” A melódia bizony szegényes, de egyszerűségében is kitörölhetetlenül bennem maradt. Kezdetben a színdarabok az úri élet szépségeinek játékos megélését kínálták, bonyodalmas, de „fáinul” végződő szerelmi konfliktusokat, távoli — és elérhetetlenül gyönyörű — világ érzéseit és könnyedségét, romantikus és szentimentális képzetét. Az újabb színdarabok — bizony bódító célzattal — a szegénység szépségére és a gazdagság hiábavalóságára, a katonaélet hősi eszméire, az ellenség legyőzésére és hazaszeretetre intenek. 3 Apró énünk belenő a történelembe. Egyszerre harci dalok zengenek körülötte, a harag érzését és győzelemtudatot, a harc akarását oltanák belénk. A lévai kisdiák életét háborús dallamok zengik körül, új ismeretek, könyvek és — a mozi. A film óriási erő, szinte legyőzhetetlen szellemi hatalom, mert az életet láttatja, igaznak és szépnek mutatva azt. A vizuális művészi élmény erejét a film alapozta meg bennünk, évtizedek múltán a tévé már csak elmélyíti, méreteit kiterjeszti és hatását (erejét) — elsekélye- síti. Kevés filmet nézhettünk meg — engedélyt kell rá kérni az iskolában —, de minden film előtt van híradó. A vásznon ágyúk dörögnek, repülőgépek zúgnak, bombák robbannak, felkészítenek a front élményére. Karcsú tengeralattjárók torpedót lőnek ki hatalmas hajók felé, egyenes fehér csík élén rohan a tengeren a halál. Tűzözön, füstfelhők és széthulló épületek omló falai töltik ki a fehér vászonteret. Kiplinget és Vernét olvasom, prémvadász akarok lenni északon. Erős zsinórokat gyűjtök, piros fejű „kénes” gyufakészletet halmozok fel, megtakarított pénzemen nikkelezett, ócska légpisztolyt vásárolok. A lövések hangjának zenei értéke van, élményt és információt közvetítenek, Karády Katalin rekedt hangjába idegen dallamok vegyülnek: „Szép finn hazám, te drága föld ..aztán a japán „... tűzhegyünk, a Fuzsima zengi a szavát...”, és a félelmetesen dallamos Lili Marlen... Jönnek és elszállnak, foszlányaik is alig maradnak, az emlékezet csak hangulatukat őrzi, dallamuk nyugtalanságát s későbbi elidegenedettségüket. Már akkor is a klasszikusok az időállók. A gimnázium énekkarában szopránt énekelek. A Denk Szálló nagytermében is fellépünk, előkelő közönség előtt, ott van a városi polgárság színe-java. „Vigadozva áldjuk az Űr nevét, zengje énekszó dicséretét...”, harsogjuk diadalmasan, de a másik, igényesebb számot, A visszhangot hamisan indítjuk, újból kell kezdeni. „Hej, haj, mily pompás visszhang”, száll felém négy évtized távolából: „hej, csudajó, nézzük, mit tud!”, zeng fel bennem a visszhangja: „Hahahahaha, no lám ez jő volt!” A lélek mélyén egész kórusművek élnek, tisztán és teljesen. A megfagyott gyermek sírásként egyszerű, kán- táló előadásmódja után a gimnáziumi énekkar teljesítménye — „Zendülj, harsona, perdülj, dob, trombiták, riadozzatok...” — zenei tökély. Csodás harmónia, négy hangon zengő szimfónia. Hallgassuk csak figyelmesen! „Zúgjon a kürtszó, zúgjon a küüütiürt- szó, csak új dal az Űrhöz méltó, csak új dal az Űrhöz méééééltó ...” Pátosszal teli és játékos kórusok dübörgésébe — mely a valóságban bizony gyengécske művészi teljesítmény lehetett —, a hajlékony és diadalmas négyszólamú harmó- nába váratlanul belereccsen, határozatlanul, jelentés nélkül és mégis az örökkévaló-
