Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)
nem a lélek, a nagyvizet még nem is ismerem. „Ne menj a Betonhoz, isten ments, hogy odamenj! A lyuk szájánál beleesett a vízbe egy üszőborjú, mire a másik oldalon felvetette a víz, döglött volt!” Az élet csupa tiltás és félelem. Az embert rémek veszik körül. Az utcára sem mehet. „Elszaladtak a lovak”, hallja borzongva. Képzeletében még nem él a megvadult lovak képe, csak sejti, hogy ha „elszaladnak” a lovak, akkor tör- nek-zúznak, mindent összetaposnak, végül magukat is elemésztik. Retteg, mégis óvatosan kiles az utcára, éppen csak kinyitva az utcaajtót. A ház előtt két sor nagyfiú áll szemben egymással. „Király, király, aggy katonát!”, kiáltja valaki. „Nem adok!”, hangzik a válasz. „Ha nem adsz, üttetek!” „Üttess!”, mondják elbizakodottan. Egyikük nekirohan a sornak, ha átszakítja, két foglyot visz magával. Ha nem sikerül áttörnie, maga marad fogoly. A másik soron nagylányok játszanak. Körbeállnak, énekelnek: „Mély kútba tekinték, aranyszálat szakajtók, asszonyomat látom . ..” Kiest énünk lesi őket, nyeli mozdulataikat, hangjukat. A szavak, dallamok a leikébe ivódnak, később majd maga is mondja őket. Száll a por a rohanó nagyfiúk meztelen talpa alól, harsog hetyke kurjantásuk. Ez is megmarad, a kép és a szavak: Király, király, aggy katonát! 2 Ami eddig volt, a véletlen műve. A káosz törvénytelen állapot. A véletlen diktálja mozgástörvényeit, de oknak és okozatnak lennie kellene. Talán nem láthatók az összefüggései! A megmaradó, a továbbélő dolgokat körülveszi a rejtve maradt — s így elveszett — tények tömege. Az elmondottak: sötét falak repedésein kiszűrődő világosság. Közülük semminek nincs pontos helye térben és időben, óvatos sejtések úsznak a múlt felé, hogy körültapogassák. Lehet, hogy csak egyéves voltam, de az is lehet, már öt... Vagy kettő, három ... Érzem az idő mélységét, birkózom vele, de reménytelenül. Nem gyűrhetem magam alá, hogy bizonyosságom legyen. Sok mindent elfed az időbeli távolság, lényeges, sőt sorsdöntő tények tömegét. Homlokomon egy mély sebhely hegét hordom, szék sarka okozta, de hol, mikor? Váratlanul — mint a bizonyosság kezdete — felzendül egy monoton dallamú, kantáié kórus: „Dobré ráno, volá mamka... vstávaj Janko, už je deň; Dobré ráno, volá Janko ... mamka moja, už idem!” Más szöveg, mint az eddigiek, mégsem idegen. Ogy zeng fel az idő mélyéről, mint valami bizalmas üzenet. De ki üzen — kinek? Az egyszerű kórusműnek pontos helye van térben és időben: 1936 ősze, a „kisiskola”. Ide jár az első három osztály. Valaki határozott, mégis puha női hangon mondja: stôl — asztal. Nem sztol — sztuol. Ehhez az emléktartományhoz másik egyszerű dallam járul: „Kuku- lienka, kde si bola, keď tá veľká zima bola ...” Fél évszázad múltán a dallam és a gyerekkórus kristálytisztán csendül fel a lélek mélyén ... De kiderül, hogy csak a korszak — az iskolai év — kezdete biztos, s a dolgok ismét összezsúfolódnak, a tények és emlékek átfedik egymást és egymásba fonódnak. Három év telt el a „kisiskolában”. Az osztály egy fehér falú, hosszú parasztház tisztaszobája — „elsőháza” —, s a szép, puha hangú nő a „tanító néni”. A negyedik osztály már a „nagyiskolába” jár, a falu feletti dombon, a templom árnyékában. Közös ünnepi fellépésekre mindenki a nagyiskolába vonul. A padokban kendős asszonyok és fedetlen fejű férfiak — anyáink, apáink — hallgatják a kart, kicsik és nagyok vegyesen; a tágas helyiségben petróleumlámpa ég. „Ily késő éjszaka ki jár / Ott kinn a temetőn? / Az óra már éjfélt ütött, / A föld már néma lön. / Egy árva gyermek andalog, / Szívét bú tölti el; Hisz az, ki őt szerette még, / Többé már fel nem kel.” Eötvös József megzenésített verse, A megfagyott gyermek zeng félszáz gyerektorokból. Könnyes szemüket törölgetik az asszonyok, a férfiak komoran néznek. „Anyja sírjára ül, zokog / Az árva kis fiú: /' »Anyám, ó kedves jó anyám! / Szivem beh szomorú!«” Zokognak az asszonyok, néhány férfi is a szemét törölgeti. A gyerekhangok angyalként szállnak, csapongnak tiszta magasságok felé. Bensőmben egy életen át szárnyal a dallam, bármikor visszazeng, régi hidegeket, téli hóvihart, búsan károgó varjakat idéz ... A kisiskola még a korábbi korszaknak, a titokban maradó érzéseknek és mozdulatoknak a rokona, az emlékezés számára sok tekintetben hozzáférhetetlen. Homályban maradt történetek és nem tudatosult tettek idejének tehetetlenségi nyomatéka uralja. A nyiladozó tudatot megterhelik és lefoglalják az elsajátítandó ismeretek, a spontán élmények háttérben maradnak. Az emlékezet az egyszeregy szabályaival viaskodik és egy életre befogadja őket, magáévá teszi a betűk alakját, a számok fogalmát és érté
