Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

Libasorban mentek fel a lépcsőn, Grácia az eszmei vezető mögött, s mögéje állt az ajtó előtt is. Három emeletes ágy, ez a nagyszoba, ablakaival a vízre; a másik kétágyas hosszú helyiség valaha folyosó lehetett.

— Tehát sorsolunk? — kérdezte báró.

— Hová sietsz? Ne félj, minden a helyére kerül — mondta a rendező.

— Nem azért, csak jó lenne tudni, ki hová rakodjon, én legalábbis szeretem tudni a vackomat, oda fészkelek.

— Nyulak stílusa — nevetett izgatottan a költő. — Nyúlbáró.

— Valóban jó lenne elrendezni a dolgokat — komolyodott el a főnök.

— Kérlek — hajolt meg a rendező —, ha akarod, a magam nevében felajánlom neked a kisebbik lakosztályt, te vagy a séf, a választás elsősége téged illet.

— S a többiek?

Báró tekintete megállt a dupla ágy magasságában, Grácia az ablak sötétjét nézte.

— Ogy látszik, egyedül maradok az igazságos sorsolás gondolatával, pedig az igazi ez lenne mondta, táskájában kotorászva, a költő. — És Gráciát, Gráciát miért nem kérdezitek? Lehet, hogy éppen ő akar egyedül lenni, s ha ez így van, őt illeti a választás.

— Hercegnő! — ölelte körül a lányt a báró hangja.

— Én nem kívánok semmiféle előjogot, ahogy döntőtök — A főnök sápadtan hallgatott; Grácia most eldönthette volna. Kitért.

— Eszerint a kocka még nincs elvetve — egyenesedett föl a költő —, ez pedig azért van, mert alakoskodunk, és a férfiak félnek a kudarctól. Valljuk be, ez a való, nem?

S ha ez így van, akkor bízzuk a borra és az éjszakára. Igaz is, a főnök egész este egy kortyot sem ivott...

— A sikerünkre — emelte poharát a rendező —, és lazíts már, főnök. Az este azt mondta rólad valaki:fapofa. Ezt mi testületileg visszautasítjuk, s ugyanakkor megerősítjük. Olvadj közénk, ne állj olyan magasan.

Ragyogott a rendező, a sok bor már megbarázdálta arcát, de felszabaduló izgalma sugárzó jókedvre váltott. Néha megbillen az egyensúlya, aztán mosolyogva megegyenesedik: minden helyzetben van ereje korrigálni az előző pillanat ellágyulását. Folyton visszanyeri magát, megbillen, és vigyázzba áll.

Báró rendet teremt az asztalkán, szalvétát tesz a sarkára, oda terét a lánynak: szendvics, sütemény, pohár. Grácia körül: miként a madár párjával, elreppen tőle, aztán vissza, s mindig visz valamit a szájában. S vannak szavai, amelyeket saját költési! dallammal énekel hízelgőn: Ide süss, párom, galambom, aranyom, tubicám . ..

— Grácia — emelt hangon szólítja a költő —, énrám is figyelj, foglalkozz velem is, Grácia. Báró téged cukros vízbe akar mártani, a bohémok ilyenek, leönteni meleg csokoládéval, s utána nyalogatni... A tubicám a valóság nyelvén ez, ennyi, és nem több.

— Nyissz! — hajol közéjük a rendező. — Ma éjszaka csak kedveseket monanatuiih. És ez kötelező. Gráciát pedig csak egy méterre lehet megközelíteni, ez rendezői utasítás. S következik küldetésünk második felvonása.

A főnök komorságát makacsul mossa a bor; kezdetben szemtelennek érezte társai viselkedését, lassan megbékél: Valójában nem is tehetek mást, mint közéjük illeszkedem. Helyet kell szorítani magamnak, a komolyság magassága most nevetséges, Grácia már feloldódott, utol kell érnem, együtt futni hangulataival. Ogy érzem, a lány talán hozzám van a legközelebb, váratlan kérdéseimre többször is mondta már: majd . . . Az eszmei vezető most jön rá, a lányt nem szabad egyedül hagynia, szinte minden pillanatban szembejön vele a kísértés. Az alvásrendet kellene rendezni valahogy, az mégis egy biztos pont...

Most a rendező kezdi rakosgatni a lány holmiját; a kettes ágy felső részére teszi táskáját, kabátját. Ellenzős simisapkáját furcsállva forgatja kezében:

— Atyúristen, ki találta ezt ki — dől előre. — Eddig ezt csak férfiak hordták.

— Állj — kapja ki kezéből a lány —, illik vagy nem illik? így ni, félrecsapva. Csini, nem?

— Kicsit betyáros, feltűnő — lép hozzá a költő.

— Vagány, extravagány. Forte — pártfogolja báró —, ez teljesen más kategória.