Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Dobos László: Grácia (elbeszélés)

a férfiúi fontoskodásokból sok minden voltaképpen neki szól. Am egy idő után önbizalma megnőtt, többet mosolygott, a báró, az operaénekes meg is jegyezte: megszépültél, Grácia.

A művésznő kacér mosollyal fizetett.

Világra jöttek a titkon mondott bókok és apró kis ravaszkodások. Lemaradni senki sem akart. Grácia születésnapjára mindegyikük vitt virágot, de rejtve adták át neki, négyszemközt. így indult meg a versengés, a leplezett tülekedés, a szépség remélt előnyeiért. Egyedül az eszmei vezető maradt kívül az ügyeskedések körén. Ö komolyságával akart hatni, fölénye magasságával, nem érezve, hogy komor fontoskodása megmosolyogtató.

Megjött Zoltán levele Budapestről, amelyben pontosította a rendezvény idejét. Az írószövetségben lépünk fel, ismételgette a rendező izgalommal. „Magas dobogó”. Láz lobbant bennük, a nagy vizsgatétel láza. Az ismeretlenség feszültsége. Apró kis senkik indulnak a világba, akarta volna mondani társainak az eszmei vezető. Megnőtt Grácia mosolya: a társaság most valami magasság felé mozdul el. Fölfelé megy. Talán ez a legtisztábban kivehető női jó érzés: az emelkedés nyugtázása.

Grácia ezt igazolta vissza: a világba indulás naiv romantikáját, s annak lehetőségét, hogy többek lehetnek önmaguknál. A több lehetősége — ösztönös megérzésével ebbe a lány most már kapaszkodott is. Talán már a színésznő érezte benne a dobogót. Megsejtette az ismertlen még láthatatlan útjait, s hogy az ismeretlenből sokféle ismeretlen ágazhat tovább.

Indulás előtt két nappal főpróbát tartottak az eszmei vezető lakásán.

— Szalmaözvegy, szalmaözvegy — nyitott be minden szobába báró.

A házigazdának egy kikötése volt: akármihez nyúlnak, akármit vesznek is el a helyéről, ugyanoda tegyék vissza, nehogy a megbolygatott tárgyak árulkodjanak.

Kezdetben iskolás fegyelmezettséggel ültek, a műsort csak a rendező egy-egy izgatott közbeszólása szakította meg. Aztán lazult a szorosság, Grácia forgott a kör közepére, s ő lett a pont: a figyelem, a kedvesség, a bókok, a megszerzés, a megkívánás tárgya.

— Terülj közénk, Grácia — nevetett báró —, ne legynük már olyan hivatalosak. — A szőnyegre kuporoldtak, Grácia ugrabugrán kerülgetve őket kávét szolgált fel, oldalról és alulról nézték lábait: tűz köré kuporodott éhes cigányok.

Grácia nem tiltakozott, elnézte pimaszkodásaikat is, mosolya mindent elnyelt.

— Nem félsz tőlünk, Grácia? — kérdezte báró. — Sokan vagyunk, szeretne mindenki legalább valamicskét belőled, reggelre felfalunk, Grácia.

Ezt is csak elnevette. Nem ült közéjük a földre, a heverőre kuporodott, s a négy férfi araszolva csúszott lábaihoz.

— Nem értem — tört ki a költő —, az ilyen indifferens nőket nem értem. Ki vagy te? Mi vagy te? Láthatod, ha legközelebb a virágcserépbe ülsz, oda is követünk. Kié vagy? Istené vagy az ördögé? Ezt döntsük el, kié vagyl

— Mindnyájatoké, most mindnyájatoké — s egyszerre nevetett mindenki szemébe a lány.

.Még egyszer megy a műsor — tapsolt a rendező.

Az eszmei vezető kis sámlin ülve hallgatta a szöveget, elégedett volt, s nyugtalan is. A műsor és Grácia, e két pont közé feszültek gondolatai: a lányt le kellene választani a többiekről valahogy. Az óráját nézte lopva, fél tizenkettőkor indul az utolsó busz, ha elhúzódik a próba, mindnyájan itt rekednek.

A lány nyugodt volt.

— Már csak fél óránk van — komolykodott a rendező —, holnapután indulunk, gondoljuk át a teendőket...

Ez sem zavarta a lány ráérősségét. Ismét a költő türelme tört el:

— Nem értelek benneteket! Sutyiban az órát lessük, de mi van? Megyünk vagy maradunk? Mire számítotok voltaképpen?

— Én rátok bízom magam — felelte sietve Grácia —, egyedül nem indulhatok el, beláthatjátok.

Az eszmei vezető észrevette, hogy a rendező szeme folyton a lányon vari, s átveszi Grácia fegyverét: a mosolyt. Már többször rajtakapta őket, összenevetnek. Kimozdul komorságából, közelebb húzódik a lányhoz, papucsot kínál neki megkésve. Grácia hálás,