Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - FIGYELŐ - Szigeti László: A gyötrődő szobrász (Lipcsev Györgyről)
kell megfogalmazni: Lipcseynek nincs nevető vagy mosolygó szobra. Egyetlen ujjongó, az önérdeket közérdeknek feltüntető alakot sem vajúdott a világra. Valószínűleg azért nem, mert kezdetektől azokat az embereket formázta meg, akiket naponta szemügyre vehetett. Akikkel együtt élt s él a falujában. A látszólag jelentéktelen hősöket, akikért sem rokonuk, sem ismerősük nem ejt igaz könnyet, amikor tragédia éri. Mert a tragédiát úgy élik, mint magát a természetet. Nem \ édekeznek, mert alig védekezhetnek ellene. Amikor a Néző a hetvenes évek végén látogatást tett az akkor még csak két kis helyiségből álló hegyétei műteremben, az az érzése támadt, hogy ott a sztoicizmus oly hátborzongató sűrűséggel van ielen, mint titáni képességű alkotóban a fizikai és szellemi energia. A részletkülönbségek dacára közös érzelmi és szellemi keretben mozgó figurái magukkal ragadó erővel sugározták, hogy a természet és az élet törvényei kegyetlenül megsemmisíthetik az egyes ember érzéseit, szándékait, még az életét is. Bizonyára nem véletlen, hogy mindmáig azokat a parasztokat formálja meg a leggyakrabban, akik nyomoréknak, kisemmizettnek és ösztönembernek ugyanúgy tűnnek, mint kötelességtudó, dologtevő, tudatos embernek. E kettős láttatással Lip- csey a parasztember egyfajta höskultuszát élesztette újjá, azét a földhözragadtét, aki a kollektív magány korszakát éli, akinek életbölcsessége nem filozófiai dogmákból ered, hanem a kor és a népközösség gyöt- relmesen valós gondolat-, érzés- és cseiek- vésirányából. Mintha Dobos László, Duba Gyula és Bereck József regényhőseit látná fába faragva Lipcsey műtermében a Néző. Természeti és erkölcsi törvényeket egyként hagyományozó életfelfogást tükröznek ezek a szobrok, a parasztember környezetéhez való szellemi viszonyának megtestesülését, ugyanakkor általában a közösség és nem az egyén gondjait-problé- máit fogalmazzák meg. Első szobrain, amelyeket helyesebb kisplasztikának nevezni, alig látni a véső nyomait, a roncsolódásokat. Csiszolással tüntette el őket, enyhítve így a kisplasztikai megfogalmazás drámaiságát, kielégítve egyfajta naturalista ízlést. Vonzódását a zenéhez már ekkor a Néző tudtára adja Karmester (1972) című kompozíciójával. Ekkor, tizenhét évesen még sok mindenkiből táplálkozik, később mindenekelőtt Szerva ti usz-reminiszcenciák bukkanak föl munkáiban. Kiváltképp egy évvel később, balladaélményeinek kifaragásánál. Persze, Lipcsey egyéniségén ezzel nem esett csorba, ellenkezőleg, ebben a korban a jó úton járás legbiztosabb jele a szervátiuszl örökség és világlátás fölvállalása. Mondhatná bárki, a Lipcsey-szobrok kezének hatalmas tartaiomhordozó ereje is az idősebb Szervátiuszhoz vezethető vissza. Lehetséges, hiszen a tradicionális népművészethez erősen kötődő alkotások egész sora csekély mértékben mutat föl változásokat, s azt is inkább formai, mint tartalmi területen. Lipcseynek azonban sikerült ezeket a szobrait öntörvényűvé formálnia. Ezek a balladafigurái boldog szédületben megfogalmazottak, s ilyen értelemben szellemi összhangban állnak a hetvenes években készült paraszti élet ihlette alkotásokkal. A Kádár Kata 1973-ban, a Kőműves Kelemen valamivel később, de ugyancsak tizennyolc éves fejjel, a drámai általánosító erőt a puszta anyag expresszivitásával és a tragikus tartalommal párosító Fehér László 1974-ben, majd 1979-ben, a katonai szolgálat letöltése után készült a sajátos kompozíciős megoldással már hathatósabban jeleskedő Budai Ilona. Ezekkel a bal- íadai ihletésű szobrokkal rokonítható az 1979-ben faragott Ősi hagyaték is, amely- lyel Lipcsey látszólag a transzcendens világ határaihoz közelít, a valóságban azonban csak kiválóan absztrahál. A szobrot nézve Kulcsár Ferenc Az idő hallgatása című versének időben előre-hátra mozgó látomása idéződik föl a Nézőben, az a töprengő ember, aki szüntelenül keresi a választ. hogyan fér meg bennünk egyszerre a jó és a rossz, az erény és a bűn, a teremtés alkotó szándéka és a rombolás gyilkos kegyetlensége. Az ember ez az ember az ember mezít-kéz mezít-has-mezlt-láb az üszkös kis virágra áldott-asszony hasú planétánkra ül tiszta tenyerébe fogja bal szemét és jobb szeme villámos űr lesz Mióta hallgat így — kérdezi Kulcsár, s lényegre törő formai megoldásával Lipcsey is. E szobor láttán elkerülhetetlen annak kimondása: Lipcsey szobrászatét legerőteljesebben a nemzetiségi lét határozza meg. Krónikása ő szülei, nagyszülei, ősei életének, kérdéseinek és dadogó feleleteinek, fojtó hallgatásainak. És önmaga sorsának is. A Néző maga előtt látja a hálójával önmagát foglyul ejtő Halászt (1977) és az
