Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - LÁTÓHATÁR - Milka Zimková: A férfiak állva halnak meg (elbeszélés)
— Hát azt képzeled, én bolond vagyok, nem tudom, mikor esik, mikor fúj?! Fel nem foghatom, egy szövetkezeti elnök hogy nem képes a fürdőszobába színes mintájú csempét keríteni! Megmondom kereken, köpök a fehérre, amit hozattál. Hisz fehéret mán csak a kórházakba raknak. Nézd e, nézd csak, minden második hibás... Bezzeg a Marian Prebačený! Tízig sem tudott számolni, szén együtt jártunk iskolába, hatodikbó vagy hetedikbő maradt ki, és taxis a városba. Oszt nézd meg az ő házát. Csupa vörös- fenyő, fürdőszoba a fölszinten, az emeleten. Lent világoskék, fent rózsaszín. Minap az Evičkája három üveg borovicskát vett az önkiszolgálóban. Minek viszel annyit, Eviőka, hisz kész a házatok? — Késznek kész, de Marian mindég kitanál valamit, szén tudod, mindég spekulálgat. Most valami szaunát csinál. — A meg micsoda? — Tudom is én!? ... — No látod, ez a Marian azt se tuggya, mit épít, de egyvégtibe épít. Te meg a garázst se tudod befejezni. — Ha olyan ügyes, ahogy mondod, mért nem hozzá mentél? — Mer téged szerettelek. Attól a pillanattól fogva, hogy azon a sítanfolyamon találkoztunk, megszerettelek. Bíztam benned, Jožku, érted, rettenetesen bíztam benned ... — Miattad nem fejeztem be Nyitrán a főiskolát. — Mit miattam, mit miattam, te csak ne hivatkozz rám. Szén nem csináltad meg a vizsgákat. — Igen, de miért nem, mert örökké a nyakamra jártál a diákszállóba. — Ha nem akartad vóna, nem jártam vóna. De jól jött neked, ha itt-ott a zsebedbe csúsztattam egy százast. Az jó vót, mi? — Bizonyára vót rá okod ... — Hm, ilyen, mint te vagy, akadt vóna minden ujjamra tíz ... — Akkor mért jártál utánam? — Mert szerettelek. Én szerettelek, Jožku, érted? Amióta egybekeltek, folyton civakodtak, még éjjel is. — Szörnyen álmos vagyok, Katka, hagyj békén. Olyan nyúzott vagyok, mint egy ló. — Persze, egyfolytában nyúzott vagy, mióta Viera a szövetkezetbe jött, egyfolytában nyúzott vagy. Ah, istenkém, mecsoda mérnöknő! Mióta idejött, mindig ugyanabban a szoknyában jár, s isten tudja, tán még a haja se igazi. A múltkor ugyanilyen parókát láttam Eperjesen a tuzexban. — Ennek semmi köze a fáradtságomhoz, Katka! No jól van, bújj ide! — Nem, Jožku, ne nyúlj hozzám. Soha többé ne nyúlj hozzám, érted? Mikor az öreg házat lebontották az udvaron, Janko Breza kénytelen volt az újba költözni. Nem akarta, hogy lebontsák, az újnak nem állott az útjában. Nagy a telek. De a menyecske kötötte az ebet a karóhoz, az ő udvarán bizony nem fog egy ilyen csúfság éktelenkedni, nem és nem, ha a feje tetejére áll az öreg, akkor sem — hallotta, amikor puhítgatta a fiát. Most közvetlenül a hálójuk mellett, a tervezett gyerekszobában lakott. A két szoba közti ajtót mindkét oldalról berakták szekrényekkel, de hiába, így is mindent hallott. Hiába nyomta a párnát a fejére .. . Amióta a falu összes tehenét elszállásolták Stefan Otrubának, a legnagyobb gazdának az óljában, állatgondozó lett. Marca, a felesége meg fejőnő. Eleinte nehezen ment a dolog. Janko Pleva háromszor is visszalopta a teheneit, a végén a járási ellenőrnek kellett kijönnie. A sánta Ilka, aki vénlány volt, s egyedül élt, egyedül kaparta össze a vagyonkáját és a két tehenet, mindent egyedül. Negyvenéves sem volt, de többnek nézett ki. A faluban néhányan bolondnak tartották, de ez hazugság volt. Nem volt bolond. Azért nem váltott szót senkivel, mert nem jutott rá ideje. Még éjjel is dolgozott, állandóan gürcölt; azt hitte, ha még többet összekapar, sikerül férjhez mennie. Egyszer eldicsekedte Jankónak, hogy huszonegyezer koronája van a bankban. Minden este beosont az Otruba istállójába. Janko Breza és a felesége tudtak róla, de nem szóltak senkinek. Minden este sajtárral jött, megfejte a teheneit, s a tejet odakint a trágyalébe öntötte. — Nem, a szegénységemet senkinek sem adom. Még a kommunistáknak sem . .. Janko egyszer a városban járt gumicsizmát venni, magának és Marčának. A tehenek