Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - LÁTÓHATÁR - Dušan Kužel: Kacatok (elbeszélés)
— Túlságosan is jók vagyunk hozzá. Ezért aztán nem tudja, mit engedhet meg magiinak és mit nem. — De ... hiszen ő még kisgyerek ... — Gyerek, gyerek... Nekem az ő korában már tüsténkednem, segítkeznem kellett otthon... Neki mindene megvan, ami csak eszébe jut. Az ember éjszakába nyúlóan gürcöl, sőt még kockáztat is, csakhogy mindenetek meglegyen, ami kell, de ezt senki sem tudja értékelni... Apu igazgatóhelyettes. Egy nagy Íróasztal mögött ül, amelyen telefon és csiszoltüveg hamutartó van, és azzal törődik, hogy mindenünk meglegyen, ami kell. Minél tovább ül ott, annál több mindenünk van. Van házunk, van Ajax kutyánk, van barna Simcánk, van nagy kertünk. Sőt, nemrég kiderült, hogy nagypapánk is van. — Én erre a kerítésre már rá sem tudok nézni! Bárcsak ledöntené egy szélvihar, hogy végre legyen vele valami! — Csak nemrég fejeztük be a verandát. Nem akarhatunk mindent egyszerre! — Nézz csak végig az utcán, hogyan fest! Ne felejtsd el, hogy hozzád emberek járnak, s neked egy kicsit reprezentálnod is kell! Láttad, milyen kerítést csináltatott Szabó? Pedig ő csak egy közönséges villanyszerelő! — Hát ez az! Hol van nekem annyi időm, mint őneki? — Minek neked idő? Neked más lehetőségeid vannak ... — Hagyj már békén! Nem szabad túlzásba vinni! Már múltkor is morgott a diri, amikor néhány embert elhoztam a garázshoz. — Ugyan már, a diri! És ő hogyan tett szert Jablonicában arra a nyaralóra? Egyedül építette föl szombatonként és vasárnaponként, mi? — Bizonyítsd rá! — Ha volna egy kis fifikád, már régen rábizonyítottad volna, és a helyén ülhetnél. Ogyis te csinálsz helyette mindent! — És tartsam a hátam, ha valami kirobban? Köszönöm szépen! így legalább egy kicsit szélárnyékban vagyok ... — Ha már úgyis védve vagy a széllökésektől, legalább az új kerítést intézd el! — Hát nem... Az anyag még talán menne valahogy, hiszen építjük azt az új csarnokot, de ki rakja fel? Ha olyan díszesre akarjuk, akkor egy ügyes szakira lenne szükségünk. Talán ha Szabó ... — Megbolondultál? Ezért is pénzt akarsz kidobni? — Várj csak, most jut az eszembe... Hiszen jobb kőművest, mint az apám, nehezen találnék! Úgysem járt még nálunk. — De amikor idegeimre megy a nézeteivel... — Csak áldd azokat a nézeteket! Nélkülük biztos nem lennék ott, ahol vagyok! — Hiszen rendben van, csak tartaná meg őket magának! Nem képes fölfogni, hogy az ő idejük óta nagyot változott a világ. — Egy hetet, kettőt kibírsz vele. S gyönyörű kerítésünk lesz! Nagypapa nagy hátizsákkal a vállán érkezett meg hozzánk. Ö maga azonban olyan aprócska volt, hogy sehogy se ment a fejembe, hogyan lehet ő az én apámnak az apukája. Nagypapának egyáltalán nem kell fogat mosnia. Este egy poháiba teszi a fogait, s azok maguktól megfürdenek. Fésülködnie sem kell, mert olyan a haja, mint a kefe. A tenyere pedig, mint anyu körömreszelője. Ahogy megérkezett, mindjárt megsimogatta vele az arcomat. Aztán belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy zsebkést. Fantasztikus egy kés volt, fényes csontnyelü, dugóhúzóval, ráspollyal... Mintha csak sejtette volna nagypapa, hogy éppen ilyen zsebkésre van szükségem, mert a Rudo gyerekkel egy pléhdobozt találtunk, melyben valami lötyögött, de az istennek sem tudtuk kinyitni a fedelét... Csakhogy apunak is megtetszett a kés, és irigyelni kezdte. — Ugyan, papa, minek költekezel! — Bizony, annyi mindene van már, mint kevés gyereknek ... Ha legalább meg tudná becsülni! Ami a kezébe kerül, azt mindjárt elrontja, szétsza- reli. Mint azt az autópályát nemrég. — Mintha lopnánk a pénzt, vagy mi... — Az igazi értéket nem tudja becsülni. De a zsebe az örökké tele van holmi koszos kerekekkel, fadarabokkal, madzagokkal és mit tudom én még mivel...
