Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - Varga Erzsébet: A határozatok margójára
A HATÁROZATOK MARGÓJÁRA Varga Erzsébet A CSKP XVII. kongresszusa és az SZLKP kongresszusa ismételten hangsúlyozták, hogy művészetünk és irodalmunk fő alkotómódszere a szocialista realizmus, fő témája pedig a jelenkor és a jelenkor embere a maga problémáival és új vonásaival. Mivel nemcsak ideológiai ellenfeleink táborában, hanem írótársadalmunkon belül is akadnak, akik azt hangoztatják, hogy a szocialista realizmusról máig sincs végleges meghatározás, definíció, s néha mintha még kritikusaink is ódzkodnának a szocialista realizmus kategóriáinak alkalmazásától, sőt a szóban forgó alkotómódszer és irányzat emlegetésétől is, azt hiszem, az elkövetkező időszakban az eddiginél gyakrabban s főként nyíltabban kell beszélnünk a vele kapcsolatos problémákról. Ami a szocialista realizmus definícióját illeti — eltekintve most attól, hogy a szocialista realizmusnak mint alkotómódszernek az alapelveit az irodalomtudósok, írók és kritikusok már meghatározták (a legismertebb írók közül gondoljunk csak Gorkij, Aragon vagy Solohov megnyilatkozásaira!) —, rendkívül figyelemre méltóak és elgondolkoztatóak a szovjet irodalomtudomány egyik kiemelkedő alakjának, a közelmúltban (1986. április 15-én, 82. életévében) elhunyt Mihail Boriszovics Hrapcsenkónak a gondolatai, akinek meggyőződése volt, hogy az „örök érvényű” meghatározások keresése nemegyszer szül súlyos tévedéseket, s e meggyőződésének tanulmányaiban is hangot adott. „Előre felsorolni a szépirodalmi művel szembeni feltétlen követelményeket — írja Hrapcsenko — azt jelenti, hogy végképp korlátozzuk a korábban ismeretlen alkotói megoldások kibontakozásának a lehetőségét, akadályt állítunk mindannak útjába, ami a művészi felfedezésekhez vezet. A szocialista realizmus alkotóelvei, módszere nem szabályzatok gyűjteménye, hanem a történelmi valóság dinamikája megértésének leghatékonyabb, legjobb eszköze. A szocialista realista műalkotások társadalmiesztétikai jelentősége nem attól függ, hogy azok mennyiben felelnek meg egyik vagy másik »normatívának«, hanem mindenekelőtt attól a művészi életigazságtól, amelyet hordoznak, attól, hogy mennyire mélyek és eredetiek művészi általánosításaik. Jelentőségüket az a ráhatás is meghatározza, amelyet az irodalmi művek és művészi alkotások gyakorolnak az emberek szellemi életére, a társadalmi tudatra, attól függően, milyen mértékben gazdagítják a szocialista társadalom, a mai kor művészeti kultúráját.” A szocialista realizmus tehát nem normatíva, ám ez nem jelenti azt, hogy fogalma a végtelenségig tágítható, hiszen bizonyos mértéken túl e fogalom — akárcsak a „parttalan realizmus” Garaudy-féle elméletében a realizmus fogalma — elveszítené körvonalait és értelmét. A szocialista realizmus határozott és kiengesztelhetetlen ellenfélként lép fel a mai polgári irodalom fő témájaként jelentkező embertelenséggel és elembertelenedéssel szemben, a polgári irodalom képviselői által hirdetett kegyetlenség-, gyűlölet-, züllött- ség-, egoizmus-, cinizmus- és erőszakkultusz ellen. Az emberi természet változatlansá- gát-változtathatatlanságát és az emberi kapcsolatok megváltozásának-megváltoztatá- sának lehetetlenségét deklaráló polgári irodalommal ellentétben a szocialista realizmust a valóság tudatos átalakításában való aktív részvétel jellemzi. Nem a passzív szemlélődés, az aktív részvétel! Ezt a részvételt várja el tehát művészetünktől és irodalmunktól Csehszlovákia Kommunista Pártja, s elvárása teljesen összhangban van a művészet és az irodalom huma
