Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: A világlátás és létezés drámája
A pesszimista költészet a pesszimista embert és világot is jelentheti. Ügy is mondhatnánk, hogy Kövesdi pesszimizmusából még hiányzik a diaietika. Nem várjuk a költőtől, hogy objektív hűvösséggel méricskéljen és ítéljen, nem lesz azonban a lírikus árulóvá, ha sarkításait realitástisztelő dialektikával egészíti ki, vagy cseréli fel. Ügy tűnik,, a költő még nem tud a világból formált önmagáról, lelke állapotáról vallani úgy, hogy ez a vallomás egyértelműen hozzájáruljon a világ komplex formálásához. A költő az élet elől a költészetbe menekülne, és megszenved a versért: „De nem lehet csak menedéke az életnek a versidő — ha fuldoklasz ha rád taposnak elő a szavak óvszerét... Mert nem lehet csak menedéke nem lehet óvóhellyé tenni lakhatóvá a foghatatlant elbújni csöndben kitelelni” (Tengerfenék) Arra is rádöbben azonban, hogy nem lehet tartóssá tenni ezt az állapotot, nem lehet így kettéválasztani az életet és költészetet, nem lehet az élet elől, akármilyen elviselhetetlen is, elmenekülni. Nem akarjuk sem a költőt, sem saját magunkat áltatni, mert tudjuk, hogy hazugság a felhőtlen optimizmus, de azt is tudjuk, hogy milyen igaz hitele van a reménységnek, amely azonban Kövesdi Károly pokoljáró kínjaiból és pesszimizmusából nem tör elő. Ez a reménység még elvonatkoztatva sincs jelen, nemhogy a társadalmi realitásokból fakadóan létezne: „Nincs hazád, csak anyafölded. / Épp egy maréknyi, hogy a szádba tömjed.” Elmagányosodása azonban máris figyelmezteti a költőt, s ha némely apró megnyilvánulásának oldódás-ígérete kiteljesedhetne majd, nem a kritikus szándékán múlna a változás, hanem a lírikusi attitűd alakulásán a változó időben. 6 A megismerés és a belőle eredő következmények szintjén Is felvetődik néhány kérdés. A költő nem akarja direkt módon megérteni a létet; ez a törekvés nem sugárzik verseiből. A környezet és lét negatív minősítése azonban evidens, így az egyén (szubjektum] és a lét (objektum) ellentétessége és szembenállása alapvető tényezőként lép elő. Ezt az ellentétet a költőnek nincs szándékában feloldani vagy leküzdeni, pillanatnyi lázadása és tiltakozása csupán emocionális szintű reakció. A csak konstatálási szándék ily módon még inkább hangsúlyozódik és erősíti az állapottá való merevülést, ami egyfajta kiúttalanság rögzítése is. Az egzisztencia olyan módozatait, mint a szorongás, a félelem, lelkiismeret stb. a halálérzés határozza meg, s a semmivel való érintkezésnek, a semmi felé tartó mozgásnak különböző módjai! Talán éppen ezért a költő az ún. határszituációban látja a létet, mint saját lényegének legmélyebb gyökerét. Kövesdi konstatáló (és nem elemző) alapállása mondatja velünk: a jelenségek egyetemes összefüggésének felismerése igen fontos ismeretelméleti jelentőséggel bír az alkotó számára. Világunk megismerése is csak a jelenségek közötti összefüggés okságai és más formáinak kutatása révén, a leglényegesebb kapcsolatok és viszonyok feltárása alapján lehetséges. A megismerés progresszivitása a költészet esetében is abban realizálódik, hogy a gondolat mozgása a jelenségek és folyamatok közötti kevésbé mély és kevésbé általános összefüggések tükrözésétől és mélyebb s általánosabb viszonyok tükrözése felé halad. Ha ez nem így történik, akkor általában elidegenedés formájában jelenhet meg a lényegi felismerés, a jelenségek és viszonyok pedig másvalamiként jelennek meg, mint amik, valóságuk szerint deformálódhatnak a reális életviszonyaik is. E viszonyoknak az ember élvezője vagy szenvedője lehet, tehát mindenképp elvlselője, de egyúttal aktív részese, tehát alakítója is. Kövesdi mélyen átérzi a létgondokat, melyek elárasztják teljesen, s valójában nem is kísérletezik a megoldásukkal, így teljes mértékben ki van szolgáltatva. Alapállásának törvényszerű következménye, hogy nem sikerül magában összeraknia a világ dolgait. A költő adott szkepszise is egyre mélyül, a lét problémái sokasodnak és a környezet szorítása szinte hétköznapivá válik. Szűk szférában láttatja a zártságot
