Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Az emberség őrhelyén

lett szálltak síkra — a kommunista szenátorokon és képviselőkön kívül —, ott találjuk a kommunista írók, művészek: Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Kálmán Miklós, Ferencz László, Lőrincz Gyula és Poór Bertalan nevét.

Ez a kérlelhetetlenség jellemzi a Magyar Nap tollforgatóit a fasizmussal szemben is. Fábrynak, aki már a harmincas évek elején „személyes ellenségének” tekinti Hitlert, egyértelmű a következtetése: „A német fasizmussal semmiképpen nem lehet egy tálból cseresznyét enni. Aki ilyet hirdet, az nem tudja, hogy mit beszél. Az vak és süket. (...) Nem volt még hatalmi célkitűzés, mely ennyire csak önmagát manifesztálta volna uralkodó világvalósággá és eldöntő világmértékké, mint a tegnapi nagynémet és a mai nemzeti szocialista arrogancia. Aki ehhez a csizmataposáshoz (...) köti le magát, az őrültekkel társult, ámokfutókkal, akik ha hatalmasak, erősek és félelmetesek, csak az ámokfutás tartalmára azok, de nyomukban betegség, züllés, halál és pusztulás jár. Az önimádat fegyveres manifesztálása, a lehetetlenség megvalósítása csak katasztrófához vezet.”20 A sorsdöntő órákban is a szlovenszkői küldetéstudatot hirdette a lap; ez a küldetéstudat Fábry szerint az európai kultúrával való azonosulást jelentette: „Az európai kultúra hitén állni ma nem jelenthet mást, mint a fasizmussal szembeszállni. A küldetés neve: antifasizmus! (...) Az antifasizmus összegező tett a legmagasabb hatványon és a tizenkettedik órában. (...) Az antifasizmus: a kultürtudat etikai realizmusa.”21

A Magyar Nap gyakran közölte magyarországi szerzők (József Attila, Illyés Gyula, Remenyik Zsigmond, Déry Tibor, Bálint György, Féja Géza, Szabó Pál, Veres Péter és mások) írásait, jobbára másodközlésben, mindenképpen jelezve azonban, hogy állhatatos harcában kiket tart szövetségesének. A lap megindulásától kezdve figyelemmel kísérte a jelentősebb folyóiratok (Gondolat, Szép Szó, Válasz, Korunk, Erdélyi Helikon] körüli írói csoportosulásokat is, hogy ezzel is ösztönzést adjon a csehszlovákiai magyar szellemi élet felzárkózására. Az „elárult nép bánata hajolt” azokra, akik aggódtak a jövőért, s szószólóivá váltak a „vészt hozó időnek”. Berkó Sándor írta a Magyar Nap hasábjain 1938 augusztusának végén közölt Üres tarsollyal című döbbenetesen szép versében: akik a poszton, ím, még megmaradtunk, mi végigharcoljuk megkezdett harcunk, ha kell fokossal, ha kell tintalével, az elnyomottak töretlen hitével —

Aligha véletlen, hogy a csehszlovák burzsoázia, mely uralkodása két évtizede alatt osztály- és nemzeti elnyomássá változtatta ígéreteit, az imperialista ragadozók hatalmi érdekei közt bizonytalankodva 1938 szeptemberében végül is elárulta az országot. Az árulás a müncheni döntés elfogadásával teljesedett be. Egyetlen hatalom volt, amely ezekben a nehéz órákban kiállt népünk mellett: a Szovjetunió. Az ellenállás, a forradalmi védekezés, valamint a felkínált szovjet segítség helyett azonban a burzsoázia az árulást választotta. Félelme a néptől nagyobb volt, mint félelme Hitlertől s a barna tébolytól... Az egyetlen politikai párt, amely szilárd elvi álláspontot képviselt és népünk oldalán állt, a kommunista párt volt. A CSKP emelte fel a burzsoázia által eldobott zászlót, a demokrácia és a nemzeti szabadság porba taposott zászlaját, hogy aztán később győzelemre vigye azt.

Az események szétszórták a csehszlovákiai magyar kommunista értelmiségieknek azt a bátor és elszánt csapatát, mely a CSKP oldalán vállalta mindvégig a harcot. Sokan közülük nemcsak a börtönöket s a háború poklát járták meg, hanem a koncentrációs táborok szörnyűségeit is. „... mártírokat adtunk, és koncentrációs táborokat népesítettünk Illavától Dachauig.”22 S amikor 1945 társadalmi felszabadulása, illetve 1948 jégtörő februárja — a munkásosztály hatalomátvétele — után rendeződött a csehszlovákiai magyarság helyzete, Fábry Zoltán „Az első szó” jogán megalapozottan írhatta a megpróbáltatásokkal terhes nehéz esztendők mérlegeként, hogy „tiszták maradtunk, emberek maradtunk. (...) A szlovenszkói magyarság tegnap és ma csak csonkítatlan vagyonából, szociális emberségéből és emberségének élhet. Erre kötelezett el sorsunk, és ez marad további tisztünk és lényegünk. (...) A szlovenszkói magyarság éltető, megtartó és igazoló eleme az antifasizmus volt. Ebből a történelmi tényből adódik tegnapi és mai egyforma szerepköre: mi voltunk és leszünk a szocialista emberség makacs beszélői és mániákus hordozói.”23

Múltat idézve, haladó, forradalmi hagyományokat ápolva lehetetlen nem gondolni