Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - ÉLŐ MÚLT - Kövesdi János: Harcban fogant eszmék és eszmények (Beszélgetés Fábry Istvánnnal)

vívásával — a szocialista Építés útjára léphetett volna; mi volt például a párt legfőbb célja „A nemzet többségéért” jelszó kitűzésével?

— Erre a kérdésre válaszolva talán szerencsés lesz, ha nem „szabályos párttörténeti” tényeket, eseményeket sorolok fel, hanem a szemléletesség és a kézzelfogható- ság kedvéért a népi milícia kelet-szolvákiai létrehozásával kapcsolatos emlékeimet idézem fel. (...) Ekkortájt naponta viharos gyűlések zajlottak a párt vezetőségének kassai székhelyén, a Štúr uca tízben. Az elvtársak tiltakoztak, és követelték a reakcióval való végső leszámolást. Mindmáig felejthetetlen számunkra Lajčiak elvtárs egyik beszéde, melyben meggyőző tényekkel bizonyította, hogy a reakció összejátszik a volt gárdistákkal, ludákokkal, nyilasokkal, sőt az SS és a Gestapo bérenceivel is. Többek között azt is megkérdezte, miért húzzák-halasztják Burlak ügyét, akit ugyan börtönben tartanak, de nagyon jól megy a sora. Továbbá: miért engedték szabadon a fasiszta pártok több tagját? A közbiztonsági testület éléről miért váltották le Borovský elvtársat, s miért a demokrata párti Dugáčeket nevezték ki a helyére? Hogyan lehetséges, hogy a helyőrség élére szintén egy volt reakciós került? Felsorolt még másokat is, akik szintén kulcspozíciókat töltenek be, és szembeállította őket azokkal az elvtársakkal, akiket a hatalmon levők csak kisebb vállalatok, vendéglátó üzemek vezetésével bíztak meg. Természetesen a közbiztonság, a hadsereg, a posta, a vasút s nem utolsósorban a közellátás is reakciós elemek kezében volt. Nem csoda, hogy az ilyen gyűlések végén egyre hevesebben hangzottak el olyan javaslatok, hogy legjobban tennénk, ha felrobbantanánk a Demokrat szerkesztőségét a kiadóval s a könyvesbolttal együtt. A megfontoltabbak azonban leintették a felhevült elvtársakat, hogy az ellenállásnak nem ez a módja, s még az ideje sem érkezett el. Ebben az időszakban gyakran hallottuk, hogy itt vagy ott megtámadták és megverték a pártszervezet elnökét, mint pl. a Kecer-völgyben vagy Széplakon. Az elvtársak türelmetlensége indokolt volt, sok helyütt az is megtörtént, hogy a megfélemlített párttagok elégették pártigazolványukat és életüket féltve kiléptek a pártból. Ilyen feszült volt a helyzet 1947 decemberétől, és egyre rosszabbodott. Február első napjaiban pedig nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülhetetlen lesz a nyílt összeütközés.

Mikor felberregett a telefon, és Bohdanovská elvtársnő tolmácsolta az üzenetet, azonnal átmentem a területi bizottság titkárságára, ahol már várt rám a központi bizottság küldötte. Ez az elvtárs közölte velem, hogy a párt legfelső szervei szeretnék, ha megszervezném Kassa és környékének első milicista egységét, s egyben kineveznek a Népi Milícia itteni vezetőjévé. (...) A rendőrségnél és a hadseregben szolgáló elvtársakkal megegyeztünk, akadályozzák meg, hogy a katonaság elhagyja a kaszárnyát. Figyeljék azokat a tiszteket, akik a reakcióval tartanak, a katonák között pedig agitáciős csoportok felvilágosító munkát végezzenek. A rendőrségen leváltják a területi parancsnokot és a vezetőséget, helyüket megbízható elvtársakkal töltik be, városi járőrszolgálatra szintén a mi oldalunkon álló rendőröket küldenek, akik mindenben támogatni fogják a milicistákat. Arról sem feledkeztünk meg, hogy a telefon és a többi hírközlő eszköz a legmegbízhatóbb dolgozók kezében legyen. Hamarjában készítettünk egy kiáltványt is, melyben tudattuk a lakossággal, hogy a hatalmat átvette a Területi Akcióbizottság. A munkásság eddig kivívott hatalmát a Kassai Helyi Akcióbizottság védelmezi, a rendet pedig a Népi Milícia, a munkások fegyveres alakulata tartja fenn. A kiáltványt még aznap kinyomtattuk és kifüggesztettük. A milicisták száma egyre szaporodott... Este nyolc óra tájban befejeztük az egység szervezését. Három századunk volt: kettőt munkások, kipróbált pártharcosok, egyet volt partizánok alkottak. Ezzel egyidőben megszerveztük a posta, a pályaudvar, az üzemek és vállalatok ellenőrzését. Az első éjszaka lényegesebb összeütközések nélkül telt el. Másnap csapatparancsnokunknál megjelent egy alezredes, s tiltakozott főként a katonai objektum elfoglalása miatt, sőt meg is fenyegetett bennünket. Próbáltuk megértetni vele, hogy mi nem vagyunk civilek, a forradalom katonái vagyunk, erre azonban még arcátlanabbul kezdett viselkedni. Kijelentette, hogy ő mint a helyőrség parancsnoka nem ismer el semmiféle felfegyverzett egységet az Eduard Beneg parancsnoksága alatt működő hadseregen és a törvényes kormányon kívül (amelynek egy része lemondott, hogy a reakció számára lehetővé tegye a hivatalnokkormány megalakítását, éppen úgy, ahogy 1920-ban történt). Érveinket, higgadt, nyugodt felvilágosításunkat az alezredes úr nem volt hajlandó elfogadni, sőt felszólított bennünket, hogy a kaszárnyát ürítsük ki, és adjuk át fegyvereinket. Nem