Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - ÉLŐ MÚLT - Kövesdi János: Harcban fogant eszmék és eszmények (Beszélgetés Fábry Istvánnnal)

ség ajánlatát, hogy lépjünk be a Franciaországban megalakuló csehszlovák hadseregbe. Tudniillik a Franciaországban élő katonaköteles csehszlovák állampolgárokat a törvények értelmében mozgósították szövetségeseink határainak védelmére. A követség megbízottai tudtunkra adták, csak az általuk kiválasztott személyeket veszik be a Francia- országban szervezendő csehszlovák katonai alakulatokba. Ezt valamennyien elutasítottuk. Csak akkor vagyunk hajlandók a hadseregbe belépni, mondtuk, ha mindnyájunkat elfogadnak, valamennyiünknek elismerik a Spanyolországban kapott katonai rangját, sebesültjeinknek és betegeinknek rendes orvosi és kórházi ellátást biztosítanak. Ezenkívül megköveteljük, hogy — miután hazánk külképviseletének tagjai — ügy tárgyaljanak velünk, mint igazi hazafiakkal, a fasizmus elleni harc előahrcosalval, nem pedig mint bűnözőkkel, ahogyan azt addig tették. Nos, erről még sokat lehetne beszélni... Mi volt a szökés után? Ennek most csak egy számomra fontos epizódját mondanám el. (...) Éjfél is elmúlt, mire Dobšinára érkeztem. A megbeszélés értelmében Záhoranský elvtárs háza felé vettem az irányt, ügyeltem rá, hogy senki se lásson, óvatosan bekopogtattam. Amikor a háziak megláttak, alig akartak hinni a szemüknek. Örömmel ölelgettek, tapogattak, csakugyan én vagyok-e az. Percek alatt talpon volt az egész család. Aprólékosan elbeszéltem szabadulásom egész történetét. Közben megvendégeltek, aztán a kiskamrában a padlóra vetett ágyon hamarosan mély álomba merültem. Még virradat előtt felkeltettek, mert náluk nem maradhattam. Kísérőm a vasút mellett egy kis házba vezetett. A házigazda nem sokáig időzhetett velem, reggeli közben mondta el, hogy nyugodtan lakhatom náluk, amíg szükséges. Este aztán jöttek a látogatók. Megtanács- koztuk Szabó István bajtársunk kérését, azt tudniillik, hogy mivel megszakadt az összeköttetés a Magyarországon maradt elvtársakkal, az illegális magyar párttal pedig mindeddig nem tudtak összeköttetésbe lépni, próbáljak meg valamilyen módon kapcsolatot teremteni velük. Az elvtársak megígérték, hogy azonnal intézkednek, és az eredményről értesítik majd a központot. Néhány nap múlva felkerekedtem, s gyalog, vonattal, autóbusszal szerencsésen Stőszra értem. Leszállva az autóbuszról megkerestem ismerőseimet, Kronauerékat. Tőlük aztán sorra-rendre megtudtam, mi történt a stószi elvtársakkal. A párttagok kapcsolatot teremtettek a megszállt területekkel is, főként a kassai elvtársakkal. A stószi pártmunkások közül néhányan beléptek a német pártba, hogy egyrészt eltereljék magukról a figyelmet, másrészt pedig tájékozódjanak az ellenség megmozdulásairól.

Estére az elvtársak megbeszélésre gyűltek össze. Többen jöttek, mint vártam. Néhá- nyuk német egyenruhában feszített, ami, mi tagadás, vegyes érzéseket keltett bennem. Ezt észre is vették, de megnyugtattak: puszta elővigyázatosság az egész. Erre aztán én is kitűztem horogkeresztes jelvényemet. Csakhamar megoldódtak a nyelvek, és miután elbeszéltem szabadulásom körülményeit, a büntetőtábor életét, legfőképpen persze a spanyolországi élményeim érdekelték a hallgatókat, megtanítottam a fiatalokat a Thäl- mann-indulóra, és a nemzetközi brigádok indulójára is. Még két estét töltöttem Stó- szon, megtudtam, hogy a neves stószi remetét, a fáradhatatlan antifasiszta írót és kritikust, Fábry Zoltánt letartóztatták és az illavai fegyházba hurcolták. Az elvtársak lehetőségeikhez mérten mindent elkövettek, hogy enyhítsék helyzetét, s tekintettel leromlott egészségi állapotára, rendszeresen küldtek neki csomagokat. Stószról negyednap hajnalban kerékpárral Mecenzéfre indultam, Gedeon elvtársat kerestem fel. Örömmel tudatta velem, hogy már értesítette a családomat érkezésemről. Estefelé, még mielőtt elindultunk a két fegyveres határőrrel — elvtársainkkal —, megbeszéltük Szabó elvtársék megbízását, a kapcsolatfelvétel módját, és az anyagbeszerzést. Sötétedéskor elindultunk hosszú kálváriám utolsó állomása felé. Az új szlovák—magyar határ közvetlenül a luciabányai bányászkolónia mögött húzódott. A megbeszélés szerint Lelák elvtárs várt. Az öreg régi ismerősként ölelt magához. Leírhatatlan izgalommal léptem be Lelákék lakásába, ahol Tercsi húgom várt. Húgom a nyakamba ugrott, ölelt, csókolt, hangosan zokogott. Percekig szóhoz sem jutottunk, csak néztük egymást. Azután elmondta, hogy Jóska bátyámat kommunista tevékenységéért megkínozták, elítélték, büntetése letöltése után pedig rendőri felügyelet alá helyezték. A többiekről megnyugtatóbb híreket hallottam. Az egész éjszakát átbeszélgettük. Reggel korán elindultunk, hogy az első autóbusszal továbbutazhassunk Kassára.

Édesanyám csaknem összeesett a viszontlátás örömétől, alig tudtuk megnyugtatni. Most már együtt volt a család; megtanácskoztuk, mi történjék velem. Jóska bátyámnak