Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Nem elég az életnek csak a boldog oldalát felmutatni (Vaszilij Suksin vallomásaiból)
bizalmatlan, ami teljesen érthető. Hiszen ő, ez ismert dolog, nem jár gyakran fürdőhelyekre. Most megy első ízben. Természetes, hogy nem túl bizalmas az új emberekhez, akikkel összehozza a sors. És noha nincs bizalommal az újdonsült ismerősei iránt, jólelkű ember ő, jó — és ez viharos, túltechnizált korunkban nagyon fontos. Nem volna szabad elhanyagolnunk a lelket. Kissé jobbaknak kellene lennünk. Korunkban, mely a hatalmas sebességek kora, nem volna szabad elfelejteni, hogy emberek vagyunk, hogy meg kell maradnunk embereknek... Ez már így van, már így történt, csak egyszer élünk ezen a földön. Legyünk tehát figyelmesebbek, jobbak az emberek iránt. Ügy bizony, mert általában a gépek mellett, ez természetesen az én személyes nézetem — az elképesztő sebességek korában erről jobbára megfeledkezünk. Mindig valamilyen új problémák, új gondok adódnak... Az embereknek mindig van elég gondjuk. Ezért is üti fel gyakran fejét a közöny, önkéntelenül is mindenféléről megfeledkezünk. Megsérthetünk például valakit egy megfontolatlan szóval, megsérthetünk egy egész ártatlan embert, anélkül hogy egyáltalán tudatában lennénk — mindig sok a gondunk... Egyszóval főként erről beszél a film. Igyekeztem behatolni a lélekbe, eltekintettem a külső életrajzoktól, a külső eseményektől. (...) A Milyen lehet a tenger? című film zsánerét tekintve közelebb áll a vígjátékhoz, számoltunk a nevetéssel. A humor oldottabbá teszi a nézőkhöz való viszonyt. Meg egyébként is — a nevetés nagyon jó dolog. Új filmünk inkább drámai hangvételű lett. Egy bűnözőt mutat be. Bűnöző ... Miféle bűnöző ragadta is meg a figyelmünket? Nem gaztett utáni vágyból lett azzá, hanem, hogy úgy mondjam, az életkörülmények folytán. Képzeljék magukat az ezerkilencszáz- negyvenhetes évbe, a háború utáni korszakba. Az idősebbek emlékeznek az éhínségre ... A családok népesek voltak. Nem tudom, maguknál hogy volt ez. Mi Szibériában megszenvedtük a magunkét. Az emberek elhagyták a falvakat, a főutakon vándoroltak. És az országutakon kóborlóknak, főként a fiatal, tapasztalatlan, éretlen teremtéseknek mindennel számolniuk kellett. És amint az már lenni szokott — a rossz )6l meg tud szerveződni a világban. Mindannyiunk nagy szégyenére, a rossz emberek erősek, életképesek szoktak lenni, és néha nagyon figyelmesek is. A különböző peches embereket „dajkálgatják”, áttérítik őket a saját hitükre, vagy segédjeikké szegődtetik őket. A mi esetünkben is ilyesvalami történt, hősünk tolvajok közé keveredett. Jó ember volt. Jólelkű ember. Am ennek ellenére rossz útra térítették ... És azután következtek a fegyházak, a táborok... Túllépi negyvenedik életévét, s életében még mindig nincs semmiféle fénysugár. Am a lelke tiltakozik az efféle sors ellen. Nem hajlik durvaságra, kegyetlenségre. Csakhogy a „szakmája” megköveteli a kegyetlenséget és a könyörtelenséget. Ebből ered életének legnagyobb ellentmondása. így voltaképpen életének abban a szakaszában találkozunk hősünkkel, midőn utolsó ízben hagyja el a fegyházat. Ismét nyitva áll előtte a világ, az egész élet... És találkozik a szerelemmel. Miféle szerelemmel? Nos hát azzal a szerelemmel, amellyel egyszer mindannyiunkat megajándékoz az élet. A jó emberek hozzák el az embernek a szerelmet, olyanok, akik hisznek nekik... Akkor, természetesen, szeretne köztük maradni. Igen. És emberünk számára egyszeriben kezd sokat jelenteni, hogy nem élősködő, és hogy nem élősködő fia. Szülei becsületesek, dolgosak voltak. Nem egyetlen nemzedék vére folyik ereiben. Sokat gyötrődik, ám azért nem változtatja meg életmódját. És amikor megpróbál kitörni balvégzete bűvös köréből, a bűnözővilágból, igyekezete tragédiába fullad — társai megölik. Nem akarom azt mondani, hogy az adott helyzetben ez a tipikus megoldás vagy végkifejlet. Ám úgy érzem, itt az ideje, hogy erről is szóljunk. Mindenekelőtt a fiatalokkal, az ifjúsággal kell erről — nyíltan — elbeszélgetni. Óvnunk kell őket az efféle veszedelemtől, meg kell értetnünk velük, hogy szükségszerűen vezet ilyen helyzetekhez a rossz, hibás életvitel. Véleményem szerint ez sokkalta emberibb és nemesebb, mint ha ideiglenesen eltitkoljuk előttük az efféle dolgokat, és ilyenformán tulajdonképpen kiszolgáltatjuk őket a véletlennek. (...) Az ilyesmiről hangosan kell beszélgetni a fiatalokkal, és meg kell mondanunk nekik a teljes igazságot. Mert ebben az esetben az igazság semmiféle allegóriát vagy
