Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Nem elég az életnek csak a boldog oldalát felmutatni (Vaszilij Suksin vallomásaiból)

nagy dáridókat csap), örökösen veszekszik a feleségével... Ám nekem azt hányják a szememre, hogy csalok — ha kitalálok ezt-azt, akkor hisznek nekem; az olvasó hálás nekem, elérzékenyül a televízió képernyője előtt, és nyugodtan álomra hajtja a fejét. Van egy „művelt” falusi nagynőném, ő is korhol olykor: „Csupa bántó és csúnya szót használsz! Te szintén-író..Az édesanyám pedig nem tudja, hová bújjon szégyenében. A pantallós asszonyságok szintén haragszanak rám, amiért goromba alakokról írok. Ám egyiküknek sem jut eszébe, hogy a saját érzékenységük egyáltalán ki sem tűnne, ha az én alakjaim nem volnának éppen goromba fráterek.

Általában az erkölcsös hős iránt van igény. Minden igyekezetemmel a megteremtésén fáradozom. Ámde nézetem szerint az erkölcsösség és a hős — két különböző dolog. Persze a hős is erkölcs, de — élő erkölcs, erkölcsös művészet szülöttje, sohasem kinyalt, sima és halott manöken, aki ellenszenves az embernek. Az efféle manöken mennél inkább hasonlít az élő emberre (sokuk mesterien beleéli magát ebbe a szerepbe), annál kellemetlenebb. Próbáljon csak meg bárki hosszasabban a szemébe nézni (ennek a manökennek), undor fogja el.

Az a filozófia, amelyet — már csaknem négy évtizede — vallók, életnormaként tisztességes. Akkor hát én, az olvasó, a néző, miért nem ajándékozhatom meg magamat azzal a szerencsével, hogy egyenesen szemébe nézzek az igazságnak? Talán felejtsem el, milyen az élet, ha valaki az életről beszél nekem és valamilyen okból be akar csapni? Nem vagyok politikus, könnyen belegabalyodhatok a bonyolult problémákba, ám mint egyszerű párttag, a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagjai, hiszem, hogy tevékeny és igazságos párthoz tartozom; mint művésznek nem szabad félrevezetnem a népemet, nem szabad az életnek például csak a boldog oldalát felmutatnom. Az igazság keserű is néha. Ha ezt elhallgatom, ha azt fogom állítani, hogy minden jó, végső soron a pártomat csapom be. Ahelyett, hogy a tagjainak el kellene gondolkodniuk, összeszedni az erejüket és felszámolni a fogyatékosságokat, elégedettek maradnak, mert hittek nekem. Szeretnék pártom segítségére lenni. Szeretném az igazat megmutatni. Hiszem, hogy népem erős, szeretem Oroszországot — és nem esem kétségbe. Ellenkezőleg. De amikor visszaadják a közlésre felkínált novellámat, és „nem alacsony művészi színvonal miatt” (ezt érthetően jelezni szokták), hanem más okokból, akkor az szerfölött bánt, ilyenkor mindig szégyenkezem.

Az erkölcsösség — az Igazság. Nem az egyszerű igazság, hanem az Igazság. Mert a tisztesség és becsületesség egyet jelent azzal, hogy osztozom népem örömeiben és fájdalmaiban, hogy úgy gondolkodom, mint a nép, mert a nép mindig tudja, mi az igaz. Tegyük fel, hogy a társadalom nagyon rossz korszakát éli. A helyzet nem engedi, hogy az okos és aktív ember érvényesíthesse erejét és eszét — a mindenható evilági tökfejeknek nincs reá szükségük, ellenkezőleg, az útjukban áll. Ki sem nyithatja a száját, a durva zsandár azon nyomban elhallgattatja. (Még ha csak elhallgattatná, de jól fejbe is kólintja.) Az ilyen korszakokban tehát, ami igen rossz a népnek és a nép haladó szellemű szószólóinak, az irodalomban megjelenik a szembetűnően elégedetlen, a konformizmust elvető hős. Fütyül az igazságra, undorodik tőle, ám a lázadásra nincs ereje. Erkölcstelen az ilyen ember? Vajon Pecsorin erkölcstelen? Vagy Oblomov erkölcstelen? Nem, itt valami másról van szó, arról, hogy ezek igazul megformált figurák. Éppoly igazak és valósághűek, nem pedig erkölcstelenek, amilyen igazak és erkölcsösek voltak a lázadó dekabristák. Nem kedvezett a sors sem az egyiknek, sem a másiknak. A cárizmus elpusztította őket. Ám a Korunk hősét és az Oblomovot napjainkban is szívesen olvassuk, mégpedig azért, mert Pecsorintól éppúgy, mint Ilja Oblomovtól erkölcsösséget akarunk tanulni. Alakjukban visszatükröződik a kor, mi pedig, akik honfitársaik vagyunk, ismerni akarjuk korunkat. Lermontov és Goncsarov megtették a magukét: kimondták az igazságot. Ma tehát tudhatjuk. Akkor is tudták az emberek, hogy mi igaz és mi nem. És más hősök jöttek — cselekvésre képesek. Ha a társadalom megismeri önmagát, akkor erősebb lesz, és csak úgy halad előre.

Most pedig szeretnék elmélkedni egy keveset a pozitív hősről, aki meghonosodott az elbeszéléseimben, kisregényeimben és regényeimben. És főképp a filmekben.

Mindjárt be is ismerem: nem túlságosan becsülöm, amiért annyira kiegyensúlyozott. Olyannyira pozitív, tökéletes, erkölcsös, megfontolt, céltudatos, hogy szinte komplexusai támadnak az embernek: sohasem lehetek olyan, mint ő. Mindenütt jelen van, főként a tábortüzek mellett, az úttalan utakon érzi magát elemében!... Egyébként vajon